HANYATLÓBAN
HANYATLÓBAN
A fáradtság jelei is mutatkoztak. A kilencvenes évek második felében szoros értelemben vett klasszika-filológiai tárgyú dolgozatot nem írt, bár Wölfflinnek még levélben elküldte Festus-emendatióit. Erőit az Ilias-fordítás kötötte le (nyaranta csinálta) meg az ahhoz szánt bevezetés a magyar Homéros-fordításokról. Mindkettő fiatalkori téma volt, hiszen a Homéros-fordítást már 1858-ban tervezte, 1859-ben pedig elégedetten jegyezte naplójába: „Jegyzeteim a görög s latin classicusok történetére vonatkozólag hazánkban napról-napra becsesebbekké lesznek. Mását gyűjteményem nem találja.” A munka nem haladt gyorsan: többszörös átdolgozás után 1899-re adta nyomdába az Ilias első hat énekét, de a bevezetéssel csak évek múlva készült el, s így a könyv 1906-ban jelent meg. A rá következő nyáron még négy éneket lefordított – aztán, mint annyi más, ez is abbamaradt (ma már a kézirat sincs meg).
Ami pedig nagy kár. Valószínűleg ez a fordítás az egyetlen, mely méltó elődje Devecseri Homéros-fordításának. Thewrewk mint filológus nyelvi, tárgyi és verselési szempontból egyaránt tájékozottabb volt a homérosi világban, mint bármely elődje, magyar nyelvészeti tájékozottságát is felhasználta, hogy a legmegfelelőbb szót lelje meg, de nem félt attól sem, hogy szokatlan, új kifejezéseket alkosson az eredeti szó szerinti visszaadásával, s nem mulasztotta el hexameterét daktilikusabbá tenni, mint a lassúbb lejtésű latin hexametert követő klasszikus magyar hexameter volt. (Mindebben ugyanígy járt el Devecseri is.) Fordítása így pontosabb, érzékletesebb, homérosibb lett, mint bármely korábbi fordítás, a saját részfordításait is beleértve. Nagy kár, hogy erre a fordításra nem irányult több figyelem, talán mert befejezetlen maradt, talán a kor műfordítói álláspontja miatt, mely a magyaros formába öltöztetéssel gondolta az ókori alkotásokat az újkori olvasóhoz közelebb hozhatni, amit Homéros esetében a még mindig ható „naiv Homéros” képzet is javallt (Radó Antal is, Csengeri is elutasította a hexameteres Homéros-fordítást, Radó Baksay művét határozottan a Thewrewké fölé helyezte), talán azért, mert az új olvasóközönség, a Nyugat olvasói számára már maga a megjelenés is túl akadémikus volt.
Bármilyen kiemelkedőnek tartsuk is azonban a fordítást, bármily alaposnak is a bevezetést, mindez nem fedheti el azt a tényt, hogy Thewrewk tudományos alkotóképessége rohamosan csökkent, vagyis hogy dékáni beszéde ama kívánalmának sem nagyon tudott már megfelelni, amely szerint a tudóst éppen a produktivitás jellemzi. Ez különösen kínosan mutatkozott meg a Vahlen–Festschrift dolgában. Mikor Vahlen 70. születésnapja közeledett, őt is felkérték az ünnepi kiadványban való részvételre. Először nem válaszolt, majd mikor Schenkl sürgette, Ilias-fordításának egy részletét ajánlotta.
„Most, mikor annyi a dolgom, más adalék írására nem érek” – írta naplójába. A kötet szerkesztője, M. Rothstein, ezt természetesen udvariasan elhárította, s más adalékot remélt. A válasz megint csak hallgatás volt. A dolog 1899-ben, Thewrewk rektorsága idején történt, amikor kétségkívül sok dolga volt, de így is jelez valamit.
A hanyatlás tünetei pedig, úgy látszik, Thewrewk rektori ügybuzgalma ellenére, nem csak a Vahlen-ügyben mutatkoztak, bár Thewrewk ezt nem akarta észrevenni és végképp nem ennek megfelelően cselekedni. Így azután megindult az a folyamat, melyet úgy nevezhetnénk: Thewrewk fokozatos kiszorítása tudományos irányítói helyzetéből. A dolgokat szinte mindig Heinrich mozgatta, hol mint a Philologiai Társaság alelnöke, hol mint rektor, hol mint az Akadémia főtitkára, nagyvonalúan, de kíméletlen céltudatossággal, eszközökben nem nagyon válogatósan. Magatartása emberileg nem látszik mindig rokonszenvesnek, de tárgyilagosan szemlélve mégis azt kell mondanunk, hogy a magyar tudomány, sőt, a magyar ókortudomány előhaladását szolgálta, s végső soron be kell látni (bár ő maga ezt sosem volt hajlandó belátni) magának Thewrewknek az érdekét is.
A folyamat a Társaságban indult. 1900. január 13-án tartotta a Philologiai Társaság 25. évi közgyűlését. Thewrewköt mint a Társaság alapítóját, huszonöt éven át elnökét rendkívüli ünneplésben részesítették, az Egyetemes Philologiai Közlöny ünnepi számát neki ajánlották, Thewrewk naplójában oldalakon keresztül ír az ünnepeltetésről. Azután–1902-ben a Társaság tiszteleti elnökévé választották, a valóságos elnök Heinrich lett, az alelnök Hegedűs István. Thewrewk nem volt jelen az ülésen.
1901. december 1-jével udvari tanácsossá nevezte ki a király, méltóságos úr lett, ami akkor még nagy dolog volt, s Thewrewknek érthetően igen jól esett. Nem sokáig maradt azonban öröme zavartalan. 1904 tavaszán olyan híreket hall, hogy nyugdíjazni akarják, s hogy ez nem csak szófia beszéd, azt hamarosan tapasztalnia kellett. „Ülés után Heinrich tudatta velem, hogy a kormány egy csomó tanárt pensioba akar küldeni” – írja naplójában 1904. május 12-én. „Ezek között én is vagyok. Egyesegyedül azzal motiválják szándékukat, hogy én nagyon könnyen adom hallgatóimnak a jeles calculust, hogy írásbeli colloquiumaikat meg sem nézem.” Heinrich elmondta neki, hogy ez még nem határozat, de mint rektort felszólították, hogy erről Thewrewköt tájékoztassa. (Thewrewk más forrásból néhány nap múlva azt is megtudta, hogy a dolog kezdeményezője éppen Heinrich volt.) Ez azonban még nem volt minden. Heinrich egy füst alatt azt is közölte vele, hogy az Akadémián forradalmi hangulat van. Az Irodalomtörténeti Bizottságban meg akarják buktatni Szilády Áront (a Bizottság előadóját), a Klasszika-filológiai Bizottságban pedig Thewrewköt előadó helyett elnökké akarják megtenni. Ezt azzal indokolták, hogy egy, a kormányhoz szóló felterjesztést Thewrewk hónapokig nem küldött el.
Azt, hogy kik azok, akik ezt akarják, Heinrich, úgy látszik, nem mondta, Thewrewk pedig nem kérdezte. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy éppen ekkor, 1904 tavaszán lett Heinrich Gusztáv az Irodalomtörténeti Bizottság elnöke, s bár a bizottságok irányítói, mint említettem, igazában nem az elnökök, hanem az előadók voltak, Heinrich nem az az ember volt, aki tétlenül nézi, hogy mi folyik körülötte, ha az nincs ínyére. Szilády pedig a régi magyar irodalomnak ugyan kiváló filológusa volt, de az esztétikai elemzés és értékelés éppúgy nem volt kenyere, mint Thewrewknek. Ezt az ügyet is tehát alighanem Heinrich mozgatta a háttérből.
A nyugdíjaztatás veszélye Thewrewköt teljesen kihozta a sodrából, annál is inkább, mert egyre több forrásból hallott róla, hogy tizenegyedmagával nyugdíjba küldik, s június 18-án egy 14 oldalas levélben tiltakozott ez ellen a miniszternél, Berzeviczy Albertnél. Heinrich azonban július 24-én rektori minőségében hivatalosan is felszólította, hogy kérje nyugdíjazását. Erre újabb levél ment Berzeviczyhez. Hogy a színfalak mögött mi történt, mi nem, azt nem tudni, mindenesetre Heinrich, Thewrewk számára is meglepően, irányt változtatott. Reméli – írta Thewrewknek július végén –, hogy sikerül elodázni a dolgot, ő mindent megtesz, stb. A dolog azután elaludt, s szeptember végén Beöthy Zsolt már azt közölte Thewrewkkel, hogy beszélt Berzeviczyvel, s a dolog rendben van, „de a végén halkabban azt tette hozzá: mégis jobb lett volna, ha mentem volna (!). Nem reflektáltam rá” – írja naplójában Thewrewk. Figyelemre méltó vélemény.
A Bizottság dolga is mintha lekerült volna a napirendről. Szilády is, Thewrewk is maradt előadó, s Thewrewknek sikerült Hegedűs István ama – nyilván a nyugdíjazásra számító – törekvését is kivédenie, hogy ő (Hegedűs) legyen Thewrewk helyett az egyetemi Filológiai Szeminárium igazgatója (1904. szeptember). Hamarosan tapasztalnia kellett azonban, hogy Heinrich nem mondott le céljai megvalósításáról. Ezt egy önmagában jelentéktelen eset mutatta.
1905 októberében Heinrich a Philologiai Társaság választmányával (Thewrewk távollétében) megváltoztatta a Közlöny címlapját: Thewrewk és az ő neve ezután nem mint a szerkesztésben közreműködőké szerepelt, hanem mint a folyóirat alapítóié. Heinrich ezzel mindkettőjüket mintegy a múltba helyezte. A maga személyét illetően nem kellett félnie, hogy ennek valaki jelentőséget tulajdonít, hiszen az év tavaszán lett az Akadémia főtitkára, Thewrewköt illetően azonban jelzés volt: ma már nincs köze a folyóirathoz, ő csak a múlt. Thewrewknek azonban nem ez tűnt fel, hanem az, hogy Heinrich a maga nevét hagyta elöl: „Alapították Heinrich Gusztáv és P. Thewrewk Emil.” Thewrewk, aki az alapítás érdemét, nem alaptalanul, önmagának tulajdonította, felhorkant, s így a sorrendet megcserélték, de ez az apró jel mutatta, hogy Heinrich változatlan szívóssággal törekszik célja, Thewrewk visszaszorítása felé.
Az események menete a már ismert volt: előbb egy megtisztelő cselekmény – az Akadémia Thewrewköt 1906 márciusában tiszteleti tagjává választotta – azután 1907-ben, bár az ezzel kapcsolatos huzavona tavasztól az év végéig tartott, Heinrich mint főtitkár keresztülvitte a változást a Klasszika-filológiai Bizottság vezetésében: Thewrewk elnök, előadó pedig Gyomlay Gyula, bár Thewrewk nem őt akarta. (1911-től azután, mikor Thewrewk tanárként nyugalomba vonult, az elnöki tisztet Hegedűs István vette át.)
Eközben már szinte csak egy kis csínynek tekinthető az, amit Heinrich Thewrewk Homéros-fordításával kapcsolatban elkövetett. Írt ugyanis Thewrewknek, hogy a Marczibányi-díjat esetleg az Ilias-fordítás kaphatná, de ha óhajtaná a díjat, úgy természetesen le kell mondania a díj-odaítélő bizottságban viselt tagságáról. Thewrewk le is mondott, persze a díjat nem kapta meg, de egy tisztsége megint odalett, méghozzá úgy, hogy ő maga engedte ki a kezéből.
Mást is kiengedett. Ugyancsak 1907-ben, július 14-én, a következőket jegyezte naplójába: „Lindsay igen fontos levelet küldött Samadenből, Svájcból. Alighanem munkatársamnak fogadom Festus apparatus criticusának kiadására.” A bejegyzés meglepő. Nem Lindsay miatt. Thewreknek vele régi levelező kapcsolata volt, mikor Lindsay előbb (1895) Edinburghba, majd (1899) St. Andrewsba professzorságra pályázott, Thewrewktől is kért és kapott ajánlást. Meglepő a fogalmazás. Mintha Thewrewk még magának sem akarná bevallani, hogy Festust már ő sosem fogja befejezni. A választ mindenesetre nem siette el, csak december 30-án válaszolt. (Közben lezajlott a Bizottság-ügy.) Válasza józan. „Írtam Lindsaynek, nem volna e hajlandó Festusom II. kötetét, az apparatus criticust teljes anyagom felhasználásával a maga helyes módszerével kidolgozni.” Lindsay postafordultával válaszolt: „I accept your generous offer gladly…” Mint Thewrewk fogalmazásából kitetszik, bár a nyári naplóbejegyzés kissé leereszkedő hangnemének már nincs nyoma, még akkor is azt remélte, hogy Lindsay csak az ő kiadásának hiányzó részét készíti el, de a szöveg marad az övé. Lindsay egy 1909-ben írt levelében is ezt írta: „A kéziratoknak Ön által eszközölt tanulmányozása mértékadó szöveget eredményezett, melyet soha nem fognak nagyon megváltoztatni.” (A levél ma már nincs meg, de Csengery János még olvasta, az ő nyomán idézem.) Természetesen csakhamar kiderült, hogy Lindsay nem csupán kiegészíteni óhajtaná Thewrewk kiadását, hanem teljes kiadást készíteni.
Az együttműködés mindamellett feltétlenül korrekt volt. Thewrewk elküldte Lindsaynek Festusszal kapcsolatos teljes anyagát, Lindsay pedig kiadása címlapján is, előszavában is elismerte és hangsúlyozta Thewrewk érdemeit. A kiadást azonban végül mégiscsak Lindsay csinálta meg, Thewrewk műve torzó maradt, Festusszal kapcsolatos érdemeit, ha nem magyarok, szakemberek sem nagyon tartják ma már számon. Az, hogy egész anyagát átadta Lindsaynek és tanácsaival is segítette az új kiadást, Thewrewk emberi és tudósi tisztességét mutatja az, hogy a munkát nem tudta befejezni, erejének szomorú és elég korán kezdődő hanyatlását.
Azt, hogy ez a hanyatlás viszonylag korán elkezdődött, nem csak a kilencvenes évek második felétől elapadó tudományos termékenység mutatja. Förster Aurél, aki éppen a kilencvenes évek derekán volt Thewrewk óráinak hallgatója, 1925-ben visszatekintve a magyar klasszika-filológia múltjára, bár Thewrewk tudósi adottságait nagyra értékeli, tanári tevékenységét nem saját emlékei és kifejezetten nem Thewrewk utolsó tanári korszaka alapján tartja értékelendőnek.
Mert a hanyatlást nemcsak Heinrich és nemcsak a kollégák észlelték, hanem fokról fokra a hallgatók is. Thewrewk mindig élvezte az ünnepeltetést, a közszereplést, és nem mulasztotta el, hogy az ilyesmikről naplójában megemlékezzék. Gondolható, milyen jól esett tehát neki, ha tanítványai óráin megtapsolták vagy megéljenezték. Ez eleinte láthatólag csak ritkán, az év első órája elején vagy valami nevezetes alkalomból történt, és különös súlya lehetett, kivált olyan esetekben, mint mikor a bécsi filológus-kongresszusról való hazajötte után éljenezték meg, hiszen a Budapesti Hírlap ekkor szélsőséges nacionalista álláspontról támadta a magyar résztvevőket, mert a lap szerint a német filológusok és tanférfiak kongresszusán való puszta részvételük már magyarságuk megtagadását jelentette (1893. május 30.). Hanem azután a kilencvenes évek második felétől az éljenzések és tapsok kezdtek rendszeressé válni, nemcsak a félévek első óráin, hanem a félévek folyamán is derűre-borúra, óra előtt és óra után, olykor Thewrewk még köszönő és buzdító beszédet is tartott, amit megint taps és éljenzés követett…
Az éljenzés, mely eleinte nyilván a hallgatók őszinte szeretetének és tiszteletének megnyilvánulása volt, később láthatólag azért vált rendszeresebbé, mert felismerték professzoruknak emez emberi gyöngeségét, az ünnepeltetés vágyát, s ünnepelték a megbocsájtható gyarlóságnak kijáró elnézéssel: hadd örüljön neki, végül azonban – s ezt a ma élők idősebbjei már az akkori hallgatók elbeszéléseiből tudják – ünnepelték az ifjúság kegyetlenségével, csúfondárosan, kigúnyolva az egyre rohamosabban csökkenő erejű öreg professzort. Rossz volt ez neki (Beöthynek igaza volt: egy korábbi nyugdíjba vonulás megrövidíthette vagy talán meg is előzhette volna ezt az időszakot), de rossz volt a tudománynak is. Egyfelől mert a hallgatóknak egy olyan tanár óráit kellett hallgatni, aki csak romja volt hajdani önmagának, másfelől mert az a tanítványa, akit maga Ábel után a legtöbbre becsült és akit maga is utódjának kívánt, Némethy Géza akkor került a budapesti katedrára, mikor alkotó tudósi pályája már lemenő ágában volt (1912 után jelentőset nem alkotott).
E keserves időszaknak egy 1909 novemberében kezdődő, hosszú, kínos betegség vetett véget („idült ütőér belhártyalob”, mely vérkeringési és egyéb zavarokkal járt, időnként annyira fájt a lába, hogy járni sem tudott): kénytelen volt hosszú szabadságot kérni. Mikor 1910 őszén megint visszatért az egyetemre, még „szűnni nem akaró” éljenzéssel fogadták, de azután hamarosan egészen más bejegyzések olvashatók a naplóban. Szeptember 30.: „A gyakorlati óra helyett Riedl órájára mentek.” November 18.: „Ma kevés hallgatóm lett volna, azért nem mentem az egyetemre.” 1911. január 24-én, a második félévi beiratások kapcsán (amit akkor, ami az órák felvételét illeti, a tanárok maguk végeztek): „Hegedűs tanácsára se ma, se holnap nem megyek át az egyetemre. Azért a pár jelentkező hallgatóért nem érdemes ma is, holnap is 6–6 koronát kocsira költeni.” Ezt az a Thewrewk írja, aki rendszeresen bejegyezte naplójába, hogy milyen sok hallgató iratkozott be kollégiumaira, aki ismételten arról ír naplójában, hogy annyi hallgatója van, hogy el sem férnek a padokban! Innen nézve az olyan bejegyzések, még akkor is, hogy első óráján megéljenezték, vagy hogy hallgatói „nagyon érdeklődnek” előadásai iránt, azt a benyomást keltik, hogy inkább csak önmegnyugtatások: akármit mondanak a számok, az érdeklődés órái iránt változatlan, ha nyugalomba kell is mennie (amit Békefi Remig dékán 1910 decemberében közölt vele), ő még mindig a régi teljes értékű tanár. Már tanárok és diákok, már mindenki észrevette, hogy ereje elfogyott – csak ő nem látta?
