AZ UTOLSÓ ÉVEK
AZ UTOLSÓ ÉVEK
Ponori Thewrewk Emil 72 éves korában, 50 éves tanári, 37 évi egyetemi oktatói, 33 évi nyilvános rendes tanári működés után, 1911. július 1-jével nyugalomba vonult. A Kar október 13-i ülésében vett tőle ünnepélyesen búcsút. Tudományos életrajza tulajdonképpen be is volna fejezhető, hiszen tudományos tevékenysége a továbbiakban jelentéktelen volt – egy cikk a Nyelvőrben Syncope címmel, a Zenevilágban 1901-ben és 1902-ben közzétett cikksorozatának ott meg nem jelent, talán akkor meg sem írt utolsó darabja, néhány apró adalék a Magyar Nyelvben, jórészt régi emlékek alapján, 1916-ban apja önéletrajzának közreadása, de egyetlen szó jegyzet vagy kísérőszöveg nélkül, klasszika-filológia semmi. 1915-ben még ajánlott egy két ívre tervezett tanulmányt a magyar ’láb’ szó jelentéseiről a Magyar Nyelv számára, de Szily Kálmán ezt elhárította, a cikk nem is íródott meg (a jegyzetek hozzá megvannak). Mégis az utolsó évek naplófeljegyzései sok mindent elmondanak, ami a korábbi évek és Thewrewk egyéniségének megértése szempontjából talán nem közömbös.
Nem könnyű évek voltak ezek. Felesége néhány évvel korábban (1905. február 14.) meghalt, leánya, Vilma (Pallaghy Gyuláné) 1911 decemberében lett özveggyé, egy tízéves fiúval, Attilával. Ez komoly terhet jelentett Thewrewk számára, hiszen Vilma özvegyi nyugdíja nem volt nagy, s így a róla és a kisfiúról való gondoskodás (akit élete végén örökbe is fogadott) jelentős részben Thewrewkre hárult. Ehhez járult, hogy első házasságából való fia ideggyógyintézeti kezelése is sok pénzt emésztett fel, s hol itt, hol ott felbukkanó hitelezői előtt végül mindig az apának kellett az adósságokért helytállnia. Kiadásai így tetemesen meghaladták nyugdíját, s csak a korábbi években megtakarított pénze biztosította a nehézségek áthidalását. (Annak tehát, hogy nem akart nyugdíjba menni, anyagi okai is voltak.)
Érthető, ha betegség és anyagi gondok között egyre inkább a múlt felé fordult. Egyre többször olvashatni ilyen bejegyzéseket: „régi naplóimat olvasgatom”, s igen sokszor, hogy az illető nap milyen történelmi esemény évfordulója (egyáltalában nem mindig kerek évfordulókról van szó), gyakran rendezgeti régi leveleit (amelyeket neki írtak), ezek között is név szerint kiemeli Ábel Jenő leveleit, s ismételten visszatér a gondolat: mikor még fiatal volt… 1915. január 1-jén, visszagondolva a hatvanas évekre, így ír: „Akkor bizony sok ember megszólított s kereste a velem való ismeretséget… akik tehetségemről értesülve barátságosan üdvözöltek…” Most? „Annyira kiestem az emberek emlékezetéből, hogy alig van, aki rám gondol” – írja 1914. május 31-én, nem nagyon túlozva, mert – amennyire ez a naplóból és a levelezés fennmaradt darabjaiból megállapítható – régebbi tanítványai közül csak Révay József és Schmidt József, meg a tanárként derék, tudósként jelentéktelen Pruzsinszky János tartott fenn vele valamelyes kapcsolatot. Érthető ezek után az is, hogy miért éppen Ábelre gondolt a legtöbbet, arra a tanítványára, aki sokszor talán követelődző volt, de aki éppen ezzel is bizonyította, hogy számít tanárára, akire ő is mindig számíthatott és akire büszke lehetett.
Álmaiban is Ábel egyre visszatért: egyre csak azt álmodta, hogy Ábel nem halt meg, él, egészséges, s ez számára mindig boldogító volt. Ez azért is megemlítendő, mert e korszaknak az álmai a legtanulságosabbak, ezekben nyilatkoznak meg vágyai, szorongásai. Álmaiban is fiatalsága jelentős személyiségei tűntek fel: Hunfalvy, Gyulai, Brassai, Vámbéry, álmában is nyomasztó személyiségként Heinrich Gusztáv (aki pl. egy sajtóhiba miatt szerez neki kellemetlen perceket). Arról álmodik, hogy egy filológus-kongresszuson mindenki azt lesi, miképpen vélekedik ő a kortársairól – mikor a valóságban már senki sem volt kíváncsi az ő véleményére. Arról, hogy Gyulai különlegesen elismerő kritikát írt róla (talán Gyulainak 1885-ben Thewrewk Kalevala-epigrammájáról vallott, valóban elismerő véleménye rejlik e mögött) – mikor senki sem írt már róla, felajánlott cikkét Szily visszautasította. Arról, hogy egyetemi hallgatók ünneplik, éltetik – mikor tudta: „alig van, aki rám gondol”.
Thewrewk személyiségének, bizonyos mértékig tudományos tevékenységének megértése szempontjából azonban az igazán tanulságosak szorongásos álmai. Csak az 1915. és 1916. év álmaiból említek néhány jellemzőt. A Kórház Egylet-ügy ismeretében nem nehéz megfejteni annak az álomnak a hátterét, melyben arról van szó, hogy egy persely mellett talál néhány koronát, ezt zsebre teszi, s utána attól fél: sikkasztással vádolják. Itt azonban a szorongás hátterét Thewrewk saját korábbi közléséből ismerjük. Fontosabbak azok az álmok, melyekhez hasonló valóságot sosem mond naplójában, inkább az ellenkezőjét. Akkoriban a jogászhallgatóknak is kellett meghatározott félév bölcsészkollégiumot hallgatniuk, s Thewrewknek sok ilyen jogászhallgatója volt. Naplójában ezzel inkább büszkélkedett. Másképp jelent ez meg öregkori álmaiban. Ismételten visszatérő álom, hogy hallgatói nagyrészt jogászok, filológus alig, s azok is arról panaszkodnak, hogy Thewrewk óráinak tárgyai milyen haszontalanok. A szorongásos álom és a vágyálom sajátos keveréke az, mikor (álmában) az egyetemen fitymálva beszélnek előadásairól, azután egy csapat hallgató jön hozzá, akik megvallják: addig nem tartották sokra Thewrewköt, de rájöttek, hogy az ő tudománya sokkal magasabb szintű, mint bárkié az egyetemen. Ezek szerint Thewrewk sejtette, hogy órái már egyre kevésbé adnak elegendő filológiai szakismeretet, egyre kevésbé korszerűek („hasznosak”), hogy hallgatói egyre kevesebbre tartják, hogy aki nemcsak éppen valamilyen órát akar hallgatni, hanem a szakmát tanulni, nem hozzá megy – de elfojtotta ezeket a nyomasztó érzéseket, s a tapsok, éljenzések, hallgatói létszámok gondos feljegyzése nem egyszerűen hiúságból fakadt, hanem félelmeinek elfojtani akarásából. Erre mutat, hogy az ilyen bejegyzések akkor váltak nyomatékosakká, mikor valamilyen, értékelését veszélyeztető tényező mutatkozott, mint a nyugdíjaztatás, erre egy olyan bejegyzés, amilyet 1898. október 5-én tett naplójába: „Hallgatóim mindannyiszor lelkes éljenzéssel fogadnak. Milyen érzése lehet Timon Ákosnak, kit ez évben is abcugolnak és szóhoz sem juttatnak.” Timont nagyra becsülte, rektorsága idején véleményére különösen sokat adott, éppen ezért hathatott rá megnyugtatólag, szorongásoldólag annak megállapítása, hogy Timont abcúgolják, őt éljenzik.
A szorongásoknak egy még mélyebb rétegéről árulkodik talán egy további álom, mely sokféle változatban jelent meg, de a lényeg mindig egy volt: nem tud megfelelni a felé forduló nagy várakozásnak. Álmában egy alkalommal az Akadémián nagy ünneplésben akarják részesíteni, de ő szutykos fehér flanelkabátban nem mer előjönni, szégyenli magát, hiába keresik. Csak néhány nappal később egy másik álom: Mint „európai tudóstól” várnak tőle előadást, őt azonban félelmek fogják el. Máskor görögből kellene vizsgáznia, rajta azonban rettentő szorongás lesz úrrá, s az Ilias első sora sem jut már eszébe. Ismét máskor neki kellene az ország élelmezését rendbe hozni (a világháború folyik!), persze, képtelen rá. Ennek az álomtípusnak is megvan a vágyálommal ötvözött változata: elégedetlenek vele, ezért vizsgáznia kell egy kis egyetemen, aminek eredménye azonban, hogy tudását mindenki elismeri.
Ezek az álmok magyarázhatók növekvő öregkori elerőtlenedéssel is, és bizonyos, hogy ez nem elhanyagolható tényező. Lelke mélyén igenis érezte, ha nem akarta is magának bevallani, amit mindenki észrevett: erői elapadtak. Volt azonban egy jóval korábbi, még 1897-ből való álma, mely másra is enged következtetni. „Az orosz cár egy csomó tudományos értékű levelet adott át nekem Budenz számára. Hogy közvetlenül csak velem, s nem Budenzzel érintkezett a cár, abból azt következtették, hogy lám, Thewrewknek mégiscsak nagyobb hírneve van, mint Budenznek.” Budenzcal jó barátságban volt, Budenz ajánlotta őt az Akadémiára, nem egyszerű hiúságról van tehát szó, sokkal inkább arról, hogy Thewrewk maga is érezhette, amire fentebb utaltam, hogy Budenz a korszerű, a kor színvonalán álló szaktudós volt, ő pedig ennek a követelménynek, melyet, mint dékáni beszéde mutatja, maga is elfogadott, nem tud teljesen megfelelni. Ez magyarázza talán azt is, hogy noha a bécsi kongresszus után többször is hívták külföldi kongresszusra, sosem ment el. Talán érezte, hogy a kor igazi nagyjai mellett ő elmarad, s félt, hogy egyszer ez kiderül.
Úgy látszik, ez a szorongás a meg nem feleléstől és az ebből fakadó bizonytalanságérzés életének egyik meghatározó élménye volt. Eredhetett ez már a fiatalkorból, mikor az anya nélkül felnövő serdülő állandóan a szigorú apa követelményeinek és elgondolásainak kellett, hogy megfeleljen, s a meg nem felelés komoly következményekkel járt. Ezek az élmények a hanyatlás éveiben azután, más tényezők hatására, megint nagyon elevenekké válhattak, de lappangva a közbülső időszakban is hathattak. Ezért kellett neki a taps, a helyeslés, a rábólintás (előbb csak apjától, később másoktól), ami biztonságérzetet adott, s valószínűleg Ábel is ezért volt olyan fontos az ő számára: ő volt a szilárd pont, akire támaszkodni lehetett.
Ez az alapérzés is közrejátszott abban, hogy nem tudott egy-egy témán kitartóan, hosszú ideig dolgozni, hiszen neki gyors sikerekre, megfelelésének állandó bizonyítására volt szüksége, mert csak a sikerélmény oszlathatta szorongását a meg nem feleléstől. Ezért is nyúlt majd ehhez, majd ahhoz a témához, de nem csinált semmit igazán végig. Ezért is nem tudott igazán szaktudóssá válni, ami viszont megint fokozta szorongását, hiszen tudta, az lenne a feladat.
Nem csoda, ha ilyen módon a századvég egymásra torlódó feladatainak nehézségein nem tudott úrrá lenni, hiszen a helyzet szorításában – felzárkózás és modernizálás egyszerre – szükségképpen csak valamilyen félsiker volt elérhető. Ő maga történelmi feladatát a hatvanas, hetvenes években és a nyolcvanas évek első felében elvégezte: meghonosította a történeti szemléletű filológiát (a „filológiai módszert”), ezzel a korszerű magyar irodalomkutatás („magyar filológia”) kialakulását is elősegítve létrehozta a Philologiai Társaságot, megindította a havonta megjelenő Egyetemes Philologiai Közlönyt, megalapozta az Akadémia Klasszika-filológiai Bizottságának munkáját, elindította a kétnyelvű fordítássorozatot, nevelt tanárokat és tudósokat, megkezdte a Közlöny író- és olvasótáborának kialakítását, vagyis megteremtette a kereteket a klasszika-filológia tudományos műveléséhez. Ez az ő tudománytörténeti érdeme, meg néhány, a jövő felé mutató gondolata a zenetudományban és a nyelvművelésben, és csak másodsorban jórészt töredékben maradt, a kor jó európai átlagának szintjén mozgó, de azt meg nem haladó filológiai munkássága. Erre maga is helyesen érzett rá. Öregkori visszavágyódásaiban nem a Festus-kutatásokra és nem is hivatali pályája csúcsaira, dékánságára, rektorságára tekintett vágyóan vissza, hanem a hatvanas és hetvenes évekre.
A jövő számára egyengette az utat, de a jövő túllépett rajta. Az új nemzedékek új utakon keresték az időszerű kérdésekre az időszerű feleleteket, hol jól, hol rosszul. Thewrewk elmagánosodása nemcsak a fiatalok hálátlanságának vagy nemtörődömségének volt következménye, hanem annak a fokozatos elkorszerűtlenedésnek is, melynek tünetei a kilencvenes évektől megfigyelhetők voltak, melynek egyik példaértékű megnyilvánulása volt az öreg Thewrewk és a fiatal Brisits találkozása, és melyet lelke mélyén Thewrewk maga is érzett, mint ezt fentebb tárgyalt szorongásos álmai mutatják. A már elmentek után való távozása néhány nappal 79. születésnapja után, 1917. február 23-án, pénteken estefelé, erre a folyamatra tett pontot.
Temetése február 26-án, délután 4 órakor volt a Farkasréti temetőben. Sírja fölé tisztelői 1940-ben állítottak sírkövet. Az alatt nyugszik ma is.
