AZ ÉLETÚT
AZ ÉLETÚT
A kiváló mezőgazda, Rodiczky Jenő életművét méltatva mindenek előtt az kínálkozik tollvégre, hogy tökéletesen tükrözte korát. A századforduló, amelynek sajátos iramú sodrása jóformán mindenkit magával ragadott a fény, a pompa, a büszkeség csillogásába szédülve, saját lendületétől egyre újabb erőrekapva, nemcsak csodálatosnál csodálatosabb eredményeket hozott, hanem még további újabb „csodákkal” is csalogatott.
Az Osztrák-Magyar Monarchia „fénykorát” megnyitó kiegyezés utáni évben Rodiczky Jenő mint az aradi Alföld című lap közgazdasági rovatának a vezetője már szabadon kibontakoztathatta képességeit.
A kapitalizmus „in statu nascendi” állapotában a kétségtelenül konszolidációt hozó fejlődés során – a kiegyezéstől a világháború kitöréséig terjedő időszakban – nem egészen fél évszázad alatt a magyarországi lakosság kereken egyharmadával szaporodott, megjelent a külföldi tőke, a tucatnyi ipartelep közel százszorosára, a gazdasági élet érrendszerét jelentő vasútvonal tízszeresére, áruforgalma pedig ötvenszeresére gyarapodott. A búza és a kukorica termése több mint 200%-kal, a burgonyáé és a cukorrépáé több mint 500 %-kal nőtt.
Föllendült a szellemi és kulturális élet, amelynek színvonalát Eötvös, Korányi, Mikszáth, Ybl, Fadrusz, Munkácsy és Liszt nevei jelzik.
Vulgárisan szólva, ez volt az a korszak, amikor a vargából cipész, a borbélyból fodrász, a korcsmából étterem lett, amikor Pest, Buda, Óbuda és a Margitsziget fővárossá olvadt össze.
A gazdasági életben ugyan a gabonaárak század végi zuhanása és a sorozatos természeti csapások agrárválságot okoztak, de ez végeredményben a belterjesebb mezőgazdálkodás felé tárt kaput, mert a gabonafélék helyébe kapás és ipari növények léptek, elterjedt az istállózó (tejtermelő) szarvasmarhatartás, növekedett az állatállomány és ezzel az állatok és az állati termékek kivitele. A magyar mezőgazdaság megtalálta helyét a Monarchia rohamosan bővülő belső piacán, amely a XX. század eleji vámrendszerével az árutermelő mezőgazdaságot támogatta. Ennek megfelelően a mezőgazdaságban is általános volt a szellemi föllendülés, amely a fiatal értelmiségnek új, kedvező lehetőségeket kínált. Így fordult az eredetileg szépírónak készülő Rodiczky figyelme a gazdasági kérdések, elsősorban a mezőgazdasági tudományok, kutatás, oktatás, ismeretterjesztés és szakirodalom felé.
Mielőtt Rodiczky Jenő pályáját taglalnánk, helyesnek látszik rövid biográfiáját legalább dióhéjban fölvázolni.
Jómódú és előkelő családból származott. A nemességét bizonyító sippi előnév, a családhoz tartozó Rodiczky András (1752–1835) Lipót és Rodiczky Károly báró (1786–1843) Mária Terézia-renddel kitüntetett altábornagyi rangja már eleve bizonyos társadalmi előnyökhöz juttatta. Édesapja előbb uradalmi jószágkormányzóként, később vármegyei főszámvevőként tekintélyes állásokat töltött be. Édesanyja – az akkori idők szóhasználatával – „Bartosságh lány” volt. A magyar juhtenyésztés történetében mind az anyai dédapa (Bartosságh Lipót), mind a nagyapa Bartosságh József (1782–1843) vezető szerepet játszott, és így Rodiczky joggal utalt tréfásan arra, hogy ebben a tekintetben „terhelten” jött a világra, mert főképpen ez a családi hagyomány terelte érdeklődését a juhtenyésztés felé.
Az Arad megyei – magyar, német, szerb és román lakosságú – Mácsán született 1844. február 13-án. Tanulmányait a pesti „Kegyesrendiek vezérlete alatt levő elemi főtanodában” kezdte, a „Pestvárosi Reáltanodában” folytatta és a budai „József Műegyetemen” fejezte be, ahol „gazdászati, erdészeti és állat- és növénytant” hallgatott. Tanulmányait mindenkor és mindenütt kitűnő eredménnyel végezte, miközben tovább bővítette már amúgy is bőséges nyelvismeretét (német, francia, szerb, román).
Tanulmányai befejezése után a családi hagyományokat követve édesapja nyomán gazdatiszti pályára lépett és 1863-ban a Batthyányi uradalomban előbb mint írnok és ellenőr, később mint ispán működött (a Heves megyei Horton, Adácson és a Torontál megyei Oroszlámoson).
A széppróza felé hajló készsége már ekkortájt megmutatkozott: nemcsak újságcikke (Vadász és Versenylap), hanem verse is (Teleki Naptár) nyomdafestéket kapott. S ugyanekkor jelentkezett a tanári hajlama is: 1867-ben ugyanis a debreceni „Földmíves iskola” tanítói állását pályázta meg – eredménytelenül. Ekkor még főleg a szépirodalom vonzotta. Szegeden jelent meg ugyancsak 1867-ben az Álomképek Petőfi életéből című könyvecskéje, amely lelkes, sőt túlfűtött egyéniségét tükrözi. „Költő király! nagyobb előttünk mint Anakreon, Petrarha, Béranger, Heine, Byron és még egypár kiválasztott, mert mindenekelőtt magyar” – írta lelkendezve. Ezt követi a Csak énekesnőt ne szeress című novellája (Arad 1878.) és műfordításai (Eduárd Pailleron, Könnyed, színes, olvasmányos stílusa révén írásait általában kedvezően fogadták és ezek a sikerek vezették a már említett újságíráshoz (Alföld). Úgy látszik azonban, hogy ezt a foglalkozását nem érezte igazi hivatásának, mert 1869-ben már a magyaróvári Akadémián tanított mint segédtanár. Szépirodalmi ambícióit a Pesten 1871-ben megjelent Lenau gazdasági gyakornok korában című munkáját ért, túl szigorú Szász Károly-féle bírálat olyannyira letörte, hogy ettől kezdve – szinte sértődötten – kerülte a szépirodalmi berkeket. Annál nagyobb buzgalommal vetette magát – anyanyelvi szintű német nyelvtudásával – a gazdasági szakirodalom művelésére. Egymás után jelentek meg idevágó munkái (Leitfaden der Kleinviehzucht, 1871, Monographie der Gans, 1875., Die Biographie der Kartoffel, 1878. stb.). Ezek sorába tartozott a Bécsben megjelent 1872) Studien über das Schwein című tudományos munkája, amelynek értékét mindenekelőtt az jelzi, hogy ezért a könyvéért az 1477-ben alapított tübingai egyetem – „in absentia” – doktori diplomával tisztelte meg. Rodiczky ugyanis ezen az egyeternen szerzett korábban (1870) államtudományi doktorátust.
A szakirodalom művelését igen nagy buzgalommal folytatta – a németen kívül – magyarul és franciául is, és a tanári hivatást megszeretve, pályáján gyorsan haladt előre. Már 1873-ban akadémiai rendes tanárként adta elő a nemzetgazdaságtant és a növénytermesztést.
Remek szervező készsége volt. Rendezte 1873-ban Magyaróvárott és Budapesten – az aranyérmet nyert – nemzetközi méhészeti kiállítást és a felső-magyarországi tejgazdasági kiállítást (1886), ami olyan hírnevet szerzett neki, hogy később a legtöbb európai nemzetközi kiállítás rendezésébe bevonták. Ezeken mint bíráló, ill. mint bizottsági tag olyan eredményesen szerepelt, hogy 1878-ban a párizsi világkiállítás mezőgazdasági csoportjának lett a szervezője és előadója. Érdemeit Franciaországban a becsületrend lovagkeresztjével, itthon a Ferenc József-rend lovagkeresztjével jutalmazták (1879). A millenniumi ünnepségeken való sikeres közreműködése a legfelsőbb elismerést, a Budapesten tartott nemzetközi gazdakongresszus rendezése pedig a harmadosztályú vaskoronarendet hozta meg számára (1896).
Tudományos kutatómunkájára, polihisztori tudására, szervezőképességére és célratörő határozottságára az illetékesek elég hamar fölfigyeltek és megbízták a halódó – mindössze öt hallgatóval rendelkező – kassai gazdasági tanintézet újjászervezésével (1883).
Más egyéb érdemeit is figyelembe véve a Kassán elért kiváló eredményeiért – az 1889-es tanévben a tanintézetnek már 99 hallgatója volt – a „legfőbb kegy” aránylag korán (1887), az „asztalnoki méltósággal” jutalmazta. A tanintézet fölvirágoztatása mellett Rodiczky kassai időszakának legjelentősebb mozzanata az volt, hogy idejében fölismerte a mezőgazdasági diszciplína egyetemi szinten való tanításának a szükségességét és ezt a meggyőződését élete végéig lankadatlanul szorgalmazta.
Kitűnő szerepléséért 1892-ben a Földművelésügyi Minisztériumban kapott fontos föladatokat „a szakirodalom hazai és külföldi termékeinek állandó figyelemmel kísérésére, a viszonyainkat érintő fontos mozzanatok szakirodalmi közleményekben való feldolgozására”. Ez a testére szabott beosztás tovább gyarapította a már eddig is föltűnően szép számú szakkönyveinek számát. Minisztériumi szolgálata idején ő szerkesztette a Földmívelési Értesítőt.
Ebben az időben látott hozzá szeretettel dédelgetett nagy tervéhez, a Gyapjúminősítő Intézet életre hívásához. Szívós küzdelmét végre siker koronázta, és 1898-ban megbízták az intézet megszervezésével és igazgatásával.
Széles körű és sok irányú munkássága mellett Rodiczky a vérbeli tudós lelkiismeretességével állandóan tovább tanult, képezte magát és ismereteit külföldi tanulmányokon is gyarapította. Ezek során utazást tett – többek között – Belgiumban, Franciaországban (1899), Boszniában, Dalmáciában, Montenegróban (1904), majd Párizsban (1908).
A Földművelésügyi Minisztérium vezetői fölfigyeltek úttörő agrártörténeti munkásságára is. Rodiczky ugyanis Magyarországon a mezőgazdák között a legelsők egyike volt, aki nem csupán fölismerte az agrártörténet jelentőségét, hanem maga is igen lelkesen és eredményesen tevékenykedett ezen a téren. Ilyen irányú munkássága alapján bízták meg a Mezőgazdasági Múzeum Gazdaságtörténeti Osztályának a rendezésével (1907). Azt a nagy tervét, hogy megírja a magyar mezőgazdaság történetét, már nem tudta megvalósítani, pedig ez nagyszerű kiegészítője lehetett volna a jogtudós Wenzel Gusztáv – főképpen a régi korokkal foglalkozó – hasonló munkájának.
1910-ben 66 éves korában ment nyugdíjba, s ettől kezdve már csak a saját kedvére dolgozott tovább változatlan energiával, főleg a szak- és szépirodalom területén. Nyugdíjazásakor érdemei elismeréséül udvari tanácsossá nevezték ki.
Már javában folyt az első világháború, amikor 71 éves korában Budapesten elhunyt (1915).
Életművében kiemelkedő volt a mezőgazdasági tudományok művelése és továbbfejlesztése, a gazdasági tanintézetek oktatási rendszerének kialakítása és a Gyapjúminősítő Intézet életre hívása. Rodiczky a juhtenyésztés és gyapjúismeret nemzetközileg elismert szaktekintélye. Ő volt az, aki Magyarországon először hívta föl a figyelmet a szántóföldi kísérletezés fontosságára.
Igen sok külföldi tudományos egyesület és társaság választotta tiszteletbeli és dísztagjává. A szerb uralkodó a Takova-rendet, a bolgár a Szent Száva-rendet, Rudolf trónörökös, a belga királynő, a dán király és az öldenburgi nagyherceg emléktárgyakat adományozott neki.
Rodiczky Jenő – a maga korában – mindenki által tisztelt és elismert egyéniség volt. Mai szemmel nézve alig érthető, hogy több mint félszázadon át jóformán alig emlékeztek meg az érdemeiről.
