AZ ELENCHUS
AZ ELENCHUS
Ezen bevezetés után következik a Demonstratio második fő fejezete, az Elenchus. Ebben a szerző a magyar és a lapp nyelv rokonságát olyan szavak segítségével kívánja igazolni, amelyek mindkét nép nyelvében közösek és ősiek. Mindazok, akik különféle nyelvek rokonságát óhajtják bebizonyítani, úgy szoktak eljárni – mondja Sajnovics –, hogy közzétesznek egy jegyzéket a rokonnak tartott nyelvek közös szavairól. Ezt neki is meg kell tennie, ámde mielőtt e feladathoz fogna, előrebocsát néhány tudnivalót.
Elsőnek azt hangsúlyozza, hogy jegyzékébe csupán olyan lapp szavakat vesz fel, amelyek Leem Nomenclatorában is benne vannak, s őket csak olyan magyar szavakkal veti egybe, amelyek Szenczi Molnár Albert magyar szótárában is fellelhetők. Van még sok olyan lapp szó, amely hasonlít magyar szóra, s amelyet ő maga is hallott lapokkal való beszélgetése közben, ámde ezeket csak jegyzetkönyve tartalmazza. Ezek nem kerülnek bele a Demonstratióban közlendő jegyzékbe, mert hiányoznak a Nomenclatorból.
Szándékosan kihagyja továbbá – jegyzi meg másodiknak – azokat a hasonlóan csengő lapp, illetőleg magyar szókat, amelyek gyaníthatóan jövevényszavak mindkét nyelvben. Ilyeneknek tartja a keresztény vallás terminológiáját, az állami és a gazdasági élet, a hadászat meg a földművelés szavait, a föld bizonyos termékeinek (fructus terrae) meg a háziállatoknak a neveit stb.
Szójegyzéke összeállításakor érvényesülő, harmadik szempontként említi azt, hogy a lapp nyelvjárások szavai közti hangalaki eltérések ismeretét csak ritkán kívánja igénybe venni olyan, fel nem jegyzett, de némi valószinűséggel kikövetkeztethető szavak kreálására, melyek magyar szóval volnának kapcsolatba hozhatók. A szabályos hangalaki különbözések ismeretében megtehetné, hogy svéd-lapp szavakból kiindulva rekonstruál magyarral összevethető szavakat, ámde – mondja Sajnovics – ezzel a módszerrel már oly sokan és oly nagymértékben visszaéltek, hogy ő nem kíván nyomdokaikba lépni: szóegyeztetéseiben csupán azon hegyi és tengeri lapp szavakra korlátozódik, amelyek megvoltát Leem szótára igazolja.
A negyedik megszorítás, melylyel szójegyzékében él, a jelentésre vonatkozik. Csak olyan lapp és magyar szavakat vett fel jegyzékébe, amelyek jelentése vagy azonos, vagy majdnem azonos. Ha nem törődött volna a jelentéssel, és kiírta volna Leem szótárából a magyar szavakra emlékeztető, de eltérő jelentésű szavakat is, akkor – úgymond – kiírhatta volna majdnem az egész Leem-féle Nomenclatort.
Ötödik megjegyzése a képzett és az összetett szavak felhasználásának mértékéről ad felvilágosítást. Minthogy Leem Nomenclatora nem teljes szótár,. benne ilyen szó nem sok van, s így ilyet a Demonstratio összehasonlító szójegyzékében sem sokat találhat az olvasó. A lapp nyelvi képzett és összetett szavak bősége megismerhető lesz azonban akkor, ha majd megjelenik Leem nagy lapp szótára.
Sajnovics ezen előrebocsátott megjegyzései nagyfontosságúak számunkra, mert fogódzóul szolgálnak etimológiai alapelveinek megismeréséhez és ezen keresztül a Demonstratio jelentőségének leméréséhez. Egyikükből megtudjuk például azt, hogy Sajnovics honnan vette azokat a lapp és magyar szavakat, amelyeket Demonstratiójában a lapp–magyar nyelvrokonság igazolására felsorakoztat. Az a felvilágosítás azonban, amelyet e kérdésről kapunk, a mai nyelvészekre szinte lesújtóan hat. Az derül ki ugyanis belőle, hogy noha Sajnovicsnak módjában állott lapp beszédet hallani és lapp szavakat a saját fülével hallott formában feljegyezni, saját gyűjtésű szókincsét Demonstratiójában nem használta fel, hanem csupán olyan lapp szavakat közölt, amelyek korábban más forrásból már ismeretesek voltak. Amellett saját magyar anyanyelvi tudását sem értékesítette: lapp szavakkal csak olyan magyar szavakat vetett egybe, amelyek Szenczi Molnár Albert magyar–latin szótárába bekerültek. Sajnovicsnak ez az eljárása egyrészt azt jelentheti, hogy talán örökre elveszett számunkra az ősi lapp szókincs jónéhány olyan szava, amelyeket sem előbb, sem később mások nem jegyeztek fel, másrészt a finnugor eredetű lapp–magyar szavak száma sem gyarapodott a Demonstratióban olyan mértékben, ahogyan Sajnovics lehetőségei mellett megtörténhetett volna. Persze el kell ismernünk: Sajnovics nem ok nélkül járt el úgy, ahogyan könyvében jelzi. Attól félt, hogy ha ő olyan lapp szavakat is közöl, amelyeket előtte mások nem jegyeztek fel, akkor bárki könnyen megvádolhatja azzal, hogy hamis nyelvi adatokkal operál, s egy ilyen gyanusításnak a lehetőségét ő minden áron el akarta kerülni. A történelem szemüvegén át nézve Sajnovics eljárása érthető. Az ő idejében a lapp nyelv oly kevéssé volt ismert, hogy korábban nem közölt nyelvi adatok ellenőrzése az európai tudósok túlnyomó többsége számára valóban teljesen lehetetlen lett volna, ilyen körülmények között anyagának hitelességét csakugyan bárki könnyen kétségbe vonhatta volna, s ennek következtében Sajnovics egész fáradságának az eredménye veszendőbe mehetett volna. Ha azonban Sajnovics eljárását a nyelvtudomány mai szemszögéből ítéljük meg, nem tudjuk eléggé sajnálni, hogy a lapp nyelv szókincsének feltárásához kínálkozó, rendkívül előnyös lehetőségeit nem használta ki kellőképp, és saját gyűjtésű szóanyagát Demonstratiójában nem értékesítette. Egy lapp szójegyzéknek azon évekből, amelyekben Sajnovics a lappok földjén járt, kétségkívül nagy értéke lenne a lapp nyelv mai kutatói számára.
Annál nagyobb elismeréssel szólhatunk Sajnovics másodiknak említett alapelvéről. Ez azon etimológiai alapelv fontosságának a felismerését jelenti, hogy két nyelv közös ősi szókincsének a rekonstruálásához nem használhatók fel akármilyen, hasonlóan csengő szók, hanem e célra a szókészlet rétegeiben gondos szelektálást kell végrehajtanunk. Helyesen látta meg Sajnovics azt is, hogy melyek a szókészletnek azok a rétegei, amelyek idegen szavakból szoktak összetevődni, illetőleg ilyenekkel felhígulni.
Figyelembe véve a kort, amelyben a Demonstratio keletkezett, elfogadhatjuk Sajnovicsnak a jelentéssel kapcsolatos megszorítását is. Minthogy neki szótörténeti kutatások végzésére s a szavak földrajzi elterjedtségének vizsgálatára édeskevés lehetősége volt, a jelentéstannak pedig az ő korában még a körvonalai sem bontakoztak ki, valóban szükség volt arra, hogy egyeztetéseiben a Demonstratio szerzője a jelentések tekintetében kellő szigorúságot alkalmazzon. Az persze lehetséges, hogy a jelentésekkel szemben tanusított nagyobb liberalizmus néhány további helyes szóegyeztetést eredményezett volna, de sokkal nagyobb mértékben szaporodtak volna a helytelen szószármaztatások, s ez csakugyan nem lett volna kívánatos. Az az állítás, amely szerint a jelentés figyelmen kívül hagyása esetén a Leem-féle Nomenclator majdnem valamennyi szavához lehetett volna találni hangzásbeli megfelelőt a magyarból, természetesen ismét olyan túlzás, amilyennel a Sajnovics korabeli nyelvtudományi irodalomban szép számban találkozhatunk.
Ami végül Sajnovicsnak a származékszók felhasználását korlátozó alapelvét illeti, ezzel ismét egyetérthetünk, sajnálnunk kell azonban azt, hogy ez az alapelv nem érvényesült a lapp szavakkal összevetett magyar származékszók vonatkozásában is. Tudjuk ugyanis, hogy a Demonstratióban jócskán szerepel olyan magyar származékszó, amely a szerző kreációjának tekintendő.
Lapp–magyar szóegyeztetéseit Sajnovics a Demonstratio „Elenchus” című részében (58–83. l.) adja elő. Az alcím 150 szóegyeztetést ígér, valójában azonban csak 114 egybevetést kapunk, mert a többi nem tőszavaknak, hanem korábban már említett tőszavakból képzett származékszavaknak az etimológiáját tartalmazza.
Természetes, hogy Sajnovics szóegyeztetései közül ma már csak keveset – negyvennél alig többet – mondhatunk helyesnek. Nem csodálkozhatik ezen a filológus sem, de még kevésbé ütközhetik meg rajta a természettudományokban járatos olvasó. Tudhatjuk, hogy századunkban különösen a természettudományok rohamosan fejlődnek, biztosnak hitt megállapítások dőlnek meg, különféle gyártási eljárások pedig egyik évről a másikra elavulhatnak, illetőleg módosulhatnak. Nem tagadhatjuk meg tehát a kutatási szempontok és módszerek változtatásának jogát a nyelvtudománytól sem, s ez pedig maga után vonja a korábbi eredmények újraértékelését. Hogy Sajnovics a szóegyeztetés terén nem végezhetett mai igényeknek mindenben megfelelő munkát, az nyilvánvalóvá válhatik előttünk, ha csak arra gondolunk, hogy Sajnovics lapp–magyar egyeztetéseinek alapjául csupán egyetlen szójegyzék, Leem Nomenclatora szolgált, s hogy például hangjelölése tekintetében ez a mű sem mondható egyáltalában mintaszerűnek. Mennyire más ma a helyzet! A lapp szókészlet megismeréséhez ma legalább öt–hat korszerű, vaskos, illetőleg többkötetes szótár áll rendelkezésünkre, amelyek közül csupán egy 8859 szóval ismertet meg bennünket. Ámde a megismerhető lapp szóanyag mennyiségének a megváltozása korántsem az egyetlen olyan körülmény, amely az etimológiai kutatásokat befolyásolta és befolyásolja. Éppolyan fontos számunkra, hogy az új lapp szótárak a lapp szó hangalakját pontosan tükröztetik, ragozásának a mikéntjéről is felvilágosítanak bennünket, pontosan közlik a szavak jelentéseit, sőt azok megvilágítására példamondatokat is adnak. Igen lényeges az is, hogy a különféle lapp nyelvjárások szótáraiból kirajzolódik elénk a szó földrajzi elterjedtsége, amiből a korábbinál sokkal nagyobb bizonyossággal következtethetünk a szó régiségére, illetőleg – ellenkezőleg – rövid múltjára, esetleg éppen jövevény voltára. Röviden azt mondhatjuk: amíg a lapp nyelv szókészlete Sajnovics korában csak igen kis mértékben volt megismerhető, ma nincs még egy olyan finnugor nyelv – a magyart és a finnt sem kivéve –, amelynek a szókészlete oly nagyszámú, korszerű nyelvjárási szótár alakjában volna feltárva, mint a lapp nyelvé. Amellett a szótárak ma már nem egyedüli segédeszközeink a szókincs eredetének megismeréséhez. Rendkívül fontosak a jövevényszó-monográfiák is, amelyek a szótárak tanulságán túlmenően kritériumokat szolgáltatnak számunkra a jövevényelemek különválasztásához. Ami pedig a lapp nyelv szókészletének ősi elemeit illeti, felismerésükhöz ott áll előttünk szilárd alapul a jobbnál jobb hangtani részlettanulmányok egész sora is.
Érdemes felvetnünk azt a kérdést is: ha Sajnovics annyira híjával volt a lapp nyelv szókincsének megismeréséhez felhasználható forrásmunkáknak, mivel magyarázható, hogy mégis szóegyeztetéseinek nem jelentéktelen hányada mai nézetünk szerint is helyes. Válaszunk: a magyarázat abban a tényben rejlik, hogy szóegyeztetéseiben Sajnovicsot logikus gondolkodás, elvszerűség vezérelte. Tisztában volt azzal, hogy a lapp–magyar nyelvi rokonság bizonyítékait nem keresheti viszonylag új fogalmak nevei körében, hanem csak olyan szavak között, amelyek hozzátartozhattak egy többezer évvel régebben beszélt, közös alapnyelv szókészletéhez, s így vizsgálódásait elsősorban a névmásokra, a testrésznevekre, a természet tárgyainak és jelenségeinek neveire, kezdetleges cselekvéseket és érzékléseket jelentő szavakra meg a számsor elején álló számnevekre terjesztette ki. Egybevetéseit azonban nem mind az Elenchus tartalmazza; egy kis részük a szófajok viselkedését fejtegető szakaszokban a nyelvtani egyezések tárgyalása során kerül elő. Egyebek közt ilyen szóegyeztetéseket találunk nála, mint magyar mi ~lp. mii; m. ti ~ lp. tii; m. ki? (kérdő nm.) ~ lp. ki; m. mi? (kérdő nm.) ~ lp. mi; m. epe ~ lp. sappe; m. kéz ~ lp. kit; m. mell ~ lp. mielga; m. (népnyelvi) mony ~ lp. monne; m. szarv ~ lp. čoarve; m. szem ~ lp. čalbme; m. toll ~ lp. dolge; m. váll ~ lp. oalge; m. vér ~ lp. varr; m. vaj ~ lp. vyjj, (más nyelvjárásban:) vuoggja; m. éj ~ lp. ejj, (más nyelvjárásban:) iggja; m. tél ~ lp. talve; m. jég ~ lp. jiign; m. szén ~ lp. čidna; m. él ,leben’ ~ lp. jielle-; m. megy (népnyelvi mén) ~ lp. manna-; m. nyal ~ lp. njoallo-; m. nyel ~ lp. njiella-; m. tud ~ lp. tomte- ,ért’; m. két ~ lp. kykt; m. három ~ lp. kolm; m. négy ~ lp. nyelj; m. öt ~ lp. vitt; m. hat ~lp. kutt.
Befejezésül Sajnovics magabiztosan megjegyzi: ha valakinek úgy tetszenék, hogy az általa közölt egybevetések között némelyik túlságosan merész, mert a lapp szó erősen eltér a magyartól, nyugodtan kihagyhat egyeztetései közül jónéhányat, mert még akkor is marad legalább száz olyan egybevetés, amelynek a helyességében szerinte nem lehet kételkedni. Amellett gondoljon az olvasó arra is, hogy egyrészt az ő jegyzetkönyvében, másrészt pedig Leem éppen nyomtatás alatt álló, nagy lapp szótárában még sok-sok olyan lapp szó rejlik, amelynek van meg felelője a magyarban, ezekkel azonban értekezésének előre megszabott szűk keretei közt – meg időhiány miatt – most nem foglalkozhatik.
Az Elenchusszal kapcsolatban említést érdemel még az a körülmény, hogy a lapp és a magyar szókincsen belül egy fogalomcsoport tagjainak nevei különösképpen magukra vonták Sajnovics figyelmét. Ezek a szavak a vérrokonság különféle fokozatait jelzik. Feltűnik neki, hogy sok más nyelvtől eltérően és – amint ő mondja – „feleslegesen” mind a lapp mind a magyar nyelvben külön szóval jelölik az idősebb és a fiatalabb fiú- meg lánytestvért. Amellett a lapp nyelv megkülönbözteti az apa idősebb férfi testvérét a fiatalabbtól, úgyszintén az anya idősebb nőtestvérét a fiatalabbtól, valamint az idősebb és a fiatalabb fiútestvér gyermekeit egymástól. A rokonságnevek körében észlelhető, ilyszerű differenciáltság valóban ismert jellemzője a legtöbb finnugor nyelvnek.
Mielőtt a Demonstratiónak a szóegyezéseket tárgyaló fejezetétől búcsút vennék, csak egy kérdésre óhajtok még kitérni: vajon ez a mű annak folytán, hogy Sajnovics elvszerűen csak az azonos, illetőleg nagyon hasonló jelentésű szavakat kívánta egybevetni egymással, jelentéstani szempontból teljesen érdektelen és szürke-e. E kérdésre nemmel felelnék. Néhány szóegyeztetés ugyanis azt árulja el, hogy Sajnovics nem volt híjával az etimologizáláshoz nélkülözhetetlen kombináló képességnek. Példaként csak két egyeztetésére hivatkozom. Sajnovics kapcsolatba hozza egymással a lapp aello ,opes, divitiae’ és a magyar élés (a régi, ill. a népnyelvben) ,annona, penus, victualia’, azaz ,gabona, élelem, eledel, eleség’ szavakat. Az egyeztetés alapja az a tény, hogy mind a lapp, mind pedig a magyar szó azt jelenti, ami a két nép gazdagságának, jólétének az alapja. Ezen etimológia helyességét ma is valljuk, de persze úgy, hogy mind a lapp, mind pedig a magyar szó az ,él’ jelentésű ige származéka, eredetileg azt jelentette, amiből az ember, illetőleg egyik vagy másik nép él, s a kérdéses származékok a lapp, illetőleg a magyar nyelvben külön-külön, e nyelvek önálló fejlődésének idején jutottak mai, differenciáltabb jelentésükhöz. Az egyeztetés helyességét csak erősíti az a tény, hogy a lapp szónak ,rénszarvasnyáj’ jelentése is van, hiszen egészen nyilvánvaló, hogy a lappok jóléte, gazdagsága épp a rénszarvasokból áll. A jelzett jelentésfejlődés egyébként meglehetősen közönséges, és megvan a finnben is, ahol ugyanis az elä- ,él’ ige elo származéka egyrészt ,élet’, másrészt, gabona, gazdagság, vagyon’ jelentésű. Utalhatunk még a mi él igénk egy másik származékára, az életre is, amely meg a ,valakinek legdrágább kincse, mindene’ jelentést is felvette. Ötletességre vall továbbá Sajnovicsnak az a magyarázata is (59. l.), amely szerint nyelv szavunk a nyel igének a származéka lenne. Igaz, hogy ezt az egyeztetést – tekintettel szavunk egyéb, azóta megismert rokon nyelvi megfelelőire – ma már nem fogadjuk el, de tetszetősségénél fogva Sajnovics ötlete sokáig élt a nyelvészeti irodalomban. Több jele van annak is, hogy a Demonstratio szerzőjének volt képessége a nyelvben megmutatkozó finomságok és jellemző sajátságok észrevételére. A nagyszombati kiadásban példákkal illusztrálja, milyen gazdag a lapp nyelv például az út, a kő, a hó különféle fajtáinak megnevezésére használt szinonimákban. Mindez azt mutatja, hogy Sajnovics – a Demonstratio kedvezőbb fogadtatása esetén – még sok értékes nyelvészeti meglátással és megállapítással tudta volna gazdagítania nyelvtudományt.
