III.
III.
Mindkét díjtalan állás gazdag tanulmányi anyagot biztosított Schaffer számára. De magának és kis családjának megélhetését orvosi magángyakorlatából kellett biztosítania. Alig fejeződött be rendelése, futott a Szegényház-kórházba, a némi egyetemi segéllyel, de főleg saját anyagi erejéből berendezett kicsiny szövettani laboratóriumába, és ott szorgoskodott önkéntes munkatársaival. Sarbó Artúr, Epstein László, Bálint Rezső, Ferenczi Sándor, Frey Ernő, Balassa László, Ranschburg Pál dolgoztak oldalán. Mindegyik név viselője maradandó nyomot hagyott a magyar orvosi művelődés történetében. Bálint Rezső (1874–1929) a „Seelenlähmung des Schauens”-nek nevezett és máig is gyakran idézett ritka klinikai kórtünet felismeréséhez az ő irányítása mellett jutott el. Ranschburg Pál tőle sajátítja el az elmeműködések megértéséhez szükséges agyszerkezettani alapismereteket. Ferenczi Sándor (1873–1933) is Schaffer irányítása mellett végzett agykórtani dolgozatokkal vetette meg ideggyógyászati ismereteinek alapjait. Epstein László, Balassa László; Frey Ernő munkái ma is megőrizték eredetiségüket. Sarbó Artúr a szifiliszes idegbántalmak és a sclerosis multiplex kórtanának tanulmányozásába mélyedt.
A kicsiny laboratórium szűkös viszonyai nagy gazdagodáshoz jutottak el akkor, amikor 1899-ben Schaffert a párizsi világkiállításon való részvételre szólították fel. Az államtól segélyként kapott 900 forintból egy nagy agymetsző gépet, mikrofotografáló berendezést szerzett be, és agymetszetei a kiállításon ezüst érmet nyertek. De ennek a sikernek nem is ez a valódi jelentősége, hanem az, hogy most már Schaffer és önkéntes segédje, Frey Ernő megfelelő műszerek segítségével az egész agyra kiterjedő sorozatos metszetek ezreit állíthatták elő és vizsgálhatták.
A kórháznak a szervi idegbetegségek különböző formáiban sínylődő és ott elhalt betegei rendkívül gazdag anyagot szolgáltattak a központi idegrendszer kórfolyamatainak vizsgálataihoz. Egymás után jelentek meg Schaffer közlései a különböző idegkórtani kérdésekről, amelyeknek tanulságait könyv alakban 1901-ben foglalta össze. Címe: Anatomisch-Klinische Vorträge aus dem Gebiete der Nervenpathologie (G. Fischer, Jena). A könyv meleg fogadtatása a nagy német belgyógyász-neurológus, Adolf Strümpell (1853–1925) méltánylásával kezdődött. 1901-ben Schaffert rendkívüli tanári címmel tüntették ki.
Jelentéktelen adatnak látszik ugyan, de talán mégis említésre méltó, hogy a Geistige Welt, Gallerie von Zeitgenossen auf dem Gebiete der Künste und Wissenschaften (Berlin, 1905) című albumszerű kiadványban többek között Behring, Ehrlich, Ganser, Haeckel, His, Koch, Kölliker, Moebius, Mommsen, Monakow, Nothnagel, Obersteiner, Quincke, Röntgen, Strümpell, Virchow képei és életművük ismertetése sorában ott látjuk Schaffer Károlyt is. A magyar kutatók közül még Lieberman Leó, Preisz Hugó, Tangl Ferenc és Than Károly kerültek be.
Amikor 1901-ben Laufenauer Károly váratlan halálával megürült az elmekórtani tanszék, utódjaként a legesélyesebb jelölt Moravcsik Ernő Emil (1858–1924) volt, aki mint Laufenauer legrégibb tanítványa, 1886 óta volt az elmekórtan magántanára. Schaffer is nála hallgatta az elmekórtani diagnosztikát, és amint az index „adnotata” , rovata tanúsítja, „kitűnő szorgalmat s az elmebetegségek kórismézésénél kiváló jártasságot tanúsított”. Moravcsikot mint a psychiatriai megfigyelés finom érzékű mesterét, Laufenauer megárvult tanszékére méltán javasolta az orvosi kar első helyen kinevezésre. De Moravcsik amellett, hogy a törvényszéki elmekórtant magas színvonalra emelte, az idegkórtant sem hanyagolta el. Tőle származik a manapság Sjögren–Marinesco-féle betegség néven ismert, hályoggal és elmegyengeséggel szövődő örökletes kisagyi egyensúlyzavar kórképének első teljes leírása. Az már a halkszavú kutatók sorsa, hogy felismeréseiket nemegyszer újból felfedezik. Ebben az esetben háromszor is, különböző időközökben. Évekkel ezelőtt Garland mutatott be egy nemzetközi kongresszuson hasonló megfigyelést, és szerényen megjegyezte, hogy nincs ellenére, ha a tünetcsoport elnevezését az ő nevével egészítik ki.
De térjünk vissza a budapesti tanszék sorsának ismertetéséhez. Az orvosi kar egyöntetű állásfoglalásával szemben csupán Lenhossék Mihály nyilvánított különvéleményt; Moravcsik képességeinek és értékeinek teljes elismerése mellett Schaffer érdekében emelt szót. Amint sok évvel később, 1927-ben elmondotta, nem személyes, hanem elvi szempontok vezérelték: a tudományos produktivitásnak és a külföldre is kisugárzó hatásnak nagyobb ígéretét látta Schaffer egyéniségében, és az a félig neurológiai, félig psychiatriai irányzat, melynek Schaffer már akkor képviselője volt, az a nagy histológiai és anatómiai felkészültség, amellyel már akkor rendelkezett, a jövő fejlődés szempontjából többet ígérőnek látszott előtte, mint az elmekórtannak régibb, a psychiatriai megnyilvánulások területére szorítkozó koncepciója (Lenhossék).
De Schaffer figyelmét azokban az években egy hazánkban is felbukkant nagyon különös betegség ragadta meg.
A Bródy Adél gyermekkórház főorvosa, Grósz Gyula, 1900-ban egy megvakulással és a szellemi fejlődés megrekedésével járó csecsemőkori betegségben elhalt kisgyermek agyvelejének tanulmányozására kérte. fel. A kóreset klinikailag az akkor még kevéssé ismert Tay-Sachs-féle betegség tüneteit mutatta. Ettől kezdve indultak meg Schaffernak és munkatársainak – Frey Ernőtől kezdve (1900) Sántha Kálmánig (1931) – szorgos kutatásai a betegség anatómiai jellegzetességeinek tisztázására. Erre a kérdésre később visszatérünk.
Schaffer Károly egyre terebélyesedő oktatói és kutatói munkásságát az orvosi kar méltányolni óhajtotta. Ugyanis Pertik Ottó, a kórbonctan és Liebermann Leó a közegészségtan tanára 1903-ban javaslatot tett a budapesti orvosi karnak, hogy Schaffert „fizetéses” nyilvános rendkívüli tanárrá nevezzék ki, és számára kutatóintézetet létesítsenek. A javaslat három évi veszteglés után jutott fel a minisztériumba, és ott hat évig hevert elintézetlenül.
