VIII.
VIII.
Schaffer maradandó értékű eredményei azok is, amelyeket az átöröklődő ideg- és elmebetegségek kórlényegének felderítése terén hozott napfényre.
1901-ben jelent meg első idevágó közlése és halála előtt alig két hónappal 1939-ben Koppenhágában hangzott el az idegorvosok világértekezletén utolsó előadása ebből a tárgykörből. Kezdődött ez a munka a csecsemőkori vakságos idiótaság tanulmányozásával és folytatódott a kisagyi öröklődő ataxia (tántorgás), a családi merevgörcsös bénulás, az izomsorvadásos gerincvelői oldalkötél-elfajulás lényegének tisztázásán át azokig a vizsgálatokig, amelyeket sugallatára tanítványai az öröklődő ideg- és elmebetegségek eseteinek elemzése terén végeztek.
Magyar földön az átöröklődő idegbetegségek klinikai tanulmányozásában már kialakult egy szellemi légkör Jendrássik Ernő (1858–1931) munkássága nyomán. Őt és tanítványait az öröklődő és feltartóztathatatlanul fokozódó elfajulási folyamatok – mint Jendrássik elnevezte, a heredodegeneratiók – klinikai megjelenési formái foglalkoztatták. Schaffer e betegségek anatomiai megnyilvánulásait igyekezett rendszerbe foglalni.
A csecsemőkori megvakulással járó elmebeli hanyatlás kórképét Tay és Sachs írták le először. Tay a jellegzetes szemfenéki elváltozásokat (1880), Sachs a sarkalatos klinikai tüneteket ismerte fel. Schaffer pedig az anatomia jellegzetességek sorát állapította meg. Ő mutatta ki, hogy a Tay-Sachs-féle betegségben észlelt hatalmas idegsejtduzzadás nemcsak a sejt testén, hanem a nyúlványain is megjelenik. A duzzadást pedig a felpuffadt sejtekben keletkező kóros szemcsék felszaporodása idézi elő. Mivel ezek a rögök a velőhüvelyek festési eljárásával voltak kimutathatók, a folyamatot Schaffer lecithinoid-elfajulásnak nevezte el. Ma ezt a betegséget a lipoidosisok közé soroljuk; Schaffer volt a lipoidosisok felfedezője és a ma is élénken folyó kutatások elindítója. Leírásainak alaposságát maga B. Sachs ismerte el akkor, amikor a budapesti nemzetközi kongresszuson (1909) tartandó áttekintő előadásra felkérték: Schaffernek mint a nagygyűlés idegkórtani szakosztálya titkárának írta válaszában „Sie haben das Gebiet so ausführlich behandelt, dass mein Referat für den internationalen Kongress fast überflüssig erscheinen wird.”
Amikor Schaffer 1905-ben egy Baden-Badenben tartott neurológiai vándorgyűlésen újszerű leleteit ismertette, előadása után az ideggyógyászat nagy tanítómestere, W. Erb, e szavakkal mutatta be őt társaságának: „Ő a felfedezője azoknak a nagyhasú idegsejteknek!”
Schaffer figyelmét megragadta az, hogy amíg a Tay-Sachs-féle bántalom a szervezet minden idegsejtjét, a nagyagyi kéregtől a legtávolabbi vegetatív dúc sejtjeiig megtámadja, addig vannak oly öröklődő idegbajok, amelyekben csak a központi idegrendszer bizonyos, működéstanilag és anatómiailag jellemzett rendszerei esnek az elfajulás áldozatául a genotypiásan jellemzett abiotrophia – az örökletes gének által megszabott életképtelenség – következtében. Felismeréseinek lényegét következőképpen sűríthetnők:
Az örökletes – endogen módon keletkező – idegbetegségek alapja az idegsejteknek minden külső behatás nélkül keletkező és azok csökkent életképességén alapuló ún. neurocytogén megbetegedése. Ez az elsődleges sejtbántalom elektív természetű, azaz meghatározott idegrendszeri szelvényben székelő központokból eredő rendszerek pusztulásához vezet. Van olyan öröklődő neurocytogen bántalom, amelyben az idegrendszer minden egyes neuronja beteg: ez a Tay-Sachs-félebetegség. Lényeges ezek mellett az is, hogy az idegrendszer mesodermalis, kötőszöveti elemei a kórfolyamat létrejöttében semmiféle szerepet nem visznek. Mindezek alapján Schaffer három meghatározó tényezővel jellemzi a systemás idegbántalmakat: 1) mindig egy bizonyos, vagy néhány bizonyos rendszer betegszik meg: rendszertényező; 2) a rendszerek megbetegedését feltételezi mindenkor egy fejlődéstani szelvényben fekvő idegsejtes központ sejtjeinek előrehaladó elfajulása: szelvénytényező; 3) mindenkor kizárólag neuroektodermás elemek (idegsejtek) feltartóztathatatlan elhalása szerepel, a mesodermás eredetű hártyák és erek elsődleges érintetlensége mellett: ez a csíralemez-elektivitás.
Ez a Schaffer-féle triásznak elnevezett szemléleti mód igen gyümölcsözőnek bizonyult az endogen idegrendszeri betegségek tanulmányozásában és rendszerezésében. Ennek birtokában Schaffer és tanítványai az idevágó észlelések egész tömegét gyűjtötték össze.
H. Spatz később a családi eredetű elfajulásos idegrendszeri bántalmak megjelölésére a systemás elfajulás helyett a rendszeres „sorvadás” elnevezést javasolta, mert szerinte valódi elfajulás szövettani jelei e betegségekben nem mutathatók ki. A tények azonban ennek az általánosításnak még Spatz saját leleteinek leírásában is ellene mondanak; ő maga is kiemeli, hogy a folyamatokra a lassú progressio jellemző. Helyesen mutat Környey István, Schaffer hűséges tanítványa arra, hogy a kiterjedt idegsejtpusztulás arra utal, hogy a folyamat túlmegy azon, amelyet mikroszkópos értelemben joggal nevezhetünk sorvadásnak. Az amyotrophiás lateralsclerosisban a lebontás folyamata még a közönséges szövettani módszerekkel is könnyen megállapítható (Környey).
Két oldalról érte Schaffert eléggé heves támadás tudományos hitvallása miatt. Egyrészt ellenzői az általa lecithinoidnak jellemzett sejttermékeket nem a duzzanatot elszenvedő sejt helyszínén keletkező termékeinek tekintették, mint Schaffer állította, hanem azt igyekeztek bizonyítani, hogy a kóros szemcsék máshonnan rakódnak a sejtbe, a szervezet általános anyagcsere-bántalmának eredményeképpen. Ezen a címen a Tay–Sachsr-féle betegséget a Niemann–Pick-féle – lép- és májduzzadással, spleno-hepatomegaliával járó – bántalommal azonosnak tartották (Bielschowsky; 1869–1940). Schaffer azonban a különbségek lényegét abban találta meg, hogy a Niemann–Pick-féle betegségben az alapfolyamat a májban, lépben, a csontvelőben mint zsírnemző szervekben folyik le, és a mesodermás eredetű Pick-féle habos sejtek a központi idegrendszerbe hordják el a zsírnemű lipoid anyagot. A tiszta Tay–Sachs-féle esetben ezek a transport-elemek teljesen hiányoznak. Ezzel a felfogásával Schaffer élesen szembekerült Bielschowsky, Spielmeyer (1879–1935), Kufs álláspontjával. De a bécsi Epstein biochemiai elemzései Schaffer utolsó kételyeit is eloszlatták, mert eltérést állapítottak meg a spleno-hepatomegalia és a családi vakságos idiótaság degeneratiós termékeinek chemiai milyensége között. Bár Epstein leletei később helyreigazításra szorultak, a döntő bizonyítékokat a két betegség pathochemiai különbözőségét illetően napjainkban Klenk szolgáltatta.
1963-ban amerikai szerzők „öröklődő szétszórt lipoidosis” megjelöléssel egy betegséget tanulmányoztak, amelyet a bőrgyógyászok angiokeratoma corporis diffusa néven régóta ismertek; a bőr szétszórt megkérgesedését ez újabb kutatók a zsírnemű anyagok, lipoidok anyagcseréjének zavaraira vezetik vissza [A. N. Rahman and R. Lindenberg (Baltimore) : The neuropathology of hereditary distopic lipidosis. Arch. of Neurol. 9, 373–385 (1963)]. A bőr fejlődéstanilag az ébrényi külső csíralemez származéka, akárcsak az idegrendszer. De mily elégtételt érzett volna Schaffer, ha olvashatta volna, hogy az idegrendszer vizsgálata alkalmával a túlnyomóan a vegetatív élet szolgálatában álló peripheriás és központi idegsejtek az általa leírt duzzadás és lipoid-felhalmozódás jeleit mutatták, elektív elrendeződésben; az ektodermás eredetű bőr- és idegrendszer sejtjeinek heredodegeneratiójáról van tehát szó.
„A ma lipoidosis néven összefoglalt betegségcsoport tagjai közül” – mondotta Környey az 1964. évi Schaffer-centenárium alkalmával az ország minden részéről egybegyűlt tanítványok és hazai s külföldi tisztelők színe előtt – „szoros értelemben agyi megbetegedésnek Schaffer csak a családi vakságos idiótaságot tartotta. Szerinte az idegrendszer részvétele az általános lipoidtárolásos betegségekben – Niemann–Pick- és Gaucher-kór – elvileg különbözik a családi vakságos idiótaságtól. E nézet támaszául szolgál az a későbbi felismerés, hogy a tároló anyagok túlnyomó többségét a különböző lipoidosisokban különböző lipoidok képezik, mint főként Klenk vizsgálataiból ismeretes. Alapvető tény pedig, hogy vannak betegségek, amelyekben a lipoid-anyagcsere zavara a csíralemezek között válogat.” Ma ezeket a betegségeket L. van Bogaert Garrod nyomán genetikai eredetű anyagcsere-betegségek néven foglalja össze (1962) (Garrod: Inborn errors of metabolism).
A másik ellenvetés az volt, s ezt főleg Spielmeyer képviselte, hogy tiszta rendszerbántalmak nincsenek, hanem mindig több rendszer bántalmazottsága jár együtt. A myatonia congenita, a heredodegeneratio spastica, az amyotrophiás lateralis sclerosis anatomiai lényege azonban Schaffer tételét támasztja alá.
Hogy a heredodegeneratiók létrejötte és mibenléte ma is bőséges lehetőséget nyújt töprengésre és vizsgálódásra, arra az alábbi meg figyelések utalnak: Napjainkban a Csendes óceáni Guam sziget endogamiás lakóin észleltek számos öröklődő sclerosis lateralis amyotrophica-esetet. Ezen esetek szövettanim feldolgozásának eredményei szintén Schaffer felfogását látszanak igazolni. Az utolsó esztendők víruskutatásai azonban ezen a téren meglepetést hoztak. Ugyanis felmerült a lehetősége annak, hogy a Guam szigeti családos előfordulású és nemzedékek során ismétlődő idegsorvadást egy lappangó, ún. slow vírus okozza: További vizsgálatok vannak hivatva eldönteni, hogy ez a feltételezett vírus a chromosoma-gének károsítása révén idézi-e elő a betegséget nemzedékről nemzedékre, vagy az egyes egyének szervezetébe behatolva az idegsejtekben találja meg legalkalmasabb táptalaját, azaz tulajdonképpen neurotrop vírus. De akkor miért támad meg csakis egyes őslakó néptörzseket; a chamorrókat? Ugyanakkor a szigetek más népfajbeli lakói megkíméltek maradnak.
A családi diffus sklerosist (Scholz), amelyet ma leukodystrophiának nevezünk (Bielschowsky és Henneberg nyomán), a neuroglia elsődleges megbetegedésének tartotta Schaffer, magáévá téve Scholz felfogását, aki ezt a betegséget „a gliasejtek anyagcseréjét meghatározó tényezők eleve megadott rendellenességeivel” magyarázta. Schaffer ezen az alapon a „neurogliás abiotrophiát” a „neuronalis abiotrophia” melléállította. Schaffer ugyanis már 1917-ben, röviddel azután, hogy Cajal a gliasejtek tanulmányozására kiválóan alkalmas aranyszublimátos módszerét ismertette; arra a megállapításra jutott, hogy a gliasejtek mint az idegsejtek és nyúlványaik tápláló elemei önállóan is megbetegedhetnek. „A neurogliának … vannak saját megbetegedései, melyek annak a károsító tényezőnek hatására jönnek létre, amely egyidejűleg az idegrendszer bántalmát idézte elő”. Schaffer az őt ért számos elutasító kritika ellenére ragaszkodott a gliasejt individualitásának tanához: Környey helyesen hangsúlyozta (1964.), hogy ez a felfogás az ultrastrukturális és biochemiai ismereteink gyarapodása révén határozottabb tartalmat nyert, és így a legutóbbi idők eredményei az individualitás tanát győzelemre vitték.
A természettudós meggyőződéses szilárdságával hirdette Schaffer szóval és tollal, itthon és odakünn, szakfolyóiratban és társadalmi szemlében, szembeszállva a harmincas évek kárhozatos áramlatával, hogy az ún. selejtező eugenika alkalmatlan, sőt kockázatos módszer az átöröklődő betegségek megelőzésére és leküzdésére.
Ma, az enzymopathiás és molekularis genetikai kutatások korszakában, a mindjobban tért hódító biochemiai és elektronmikroszkópos vizsgálatok vannak hivatva arra, hogy fényt derítsenek az örökléspathologia homályos területeire. De Schaffer már a századforduló idején kimondta a szót, hogy a sejtelváltozások folyamatában valószínűleg molekularis folyamatok szerepelnek. Ma pedig ismerünk már olyan enzymhiányon alapuló örökletes anyagcsere-bántalmakat is, amelyek ellen eredményesen tudunk még diétásan is küzdeni.
Schaffer Károly el nem múló érdeme, hogy a tények szilárd talaján állva erőteljes lendületet adott az örökletes betegségek lényegének megismerésére irányuló törekvéseknek.
