ELŐSZÓ
ELŐSZÓ
A kortárs kritika egy ideig hajlamos volt Sík Sándort a kettészakadt irodalom konzervatív szárnyához sorolni. Ezt a besorolást időnként nemcsak a katolicizmus és a modernség eredendő összebékíthetetlenségének a valóságban egyébként nem mindig helytálló tézisével próbálhatta alátámasztani, hanem a „szerzetesköltő” egyes megnyilatkozásaival is. Nem mindig teljesen indokolatlanul. Ma amikor már valamelyes történeti távlatból közeledünk hozzá, mégis inkább a zaklatott korának nem egy antagonisztikus vonzásával és taszításával küszködő modern embert, költőt és tudóst kell meglátnunk benne.
Mi a következőkben a tudós, a professzor Sík Sándor portréját rajzoljuk meg. Mégsem feledkezhetünk meg arról, hogy a magyar katolikus líra egyik legmarkánsabb költője volt, és hogy gazdag életművében a poéta és a tudós állandó kölcsönhatásban álltak egymással. Ezért tudományos munkásságának a természetét s a benne megnyilatkozó esztétikai vonzalmakat sem érthetjük meg igazán, ha nem vázoljuk fel a hozzája vezető út egyes állomásait. Szerb Antal a „rendező értelem” költőjének nevezte. A versírásnak valóban a tudósa volt, valahol a poéta doctus és a spontán költő határán, a tudóst viszont az irodalom szeretetének bensőséges lírája és mesterségbeli oldalának személyes tapasztalatból elmélyült vizsgálata jellemezte. A jelentős költő és a tudós mellett nem feledkezhetünk meg professzori tevékenységének bemutatásáról sem, ezzel ugyanis nemcsak a pedagógiának azt az ihletett poétáját méltathatjuk, akit Radnóti Miklós „a nagy professzornak nevezett, hanem egyetemi előadásainak alapos megvizsgálásával és a pályaképbe való beillesztésével az új utakat kereső irodalomtudóshoz is az eddiginél bizonyára közelebb juthatunk majd.
