TÁVOZÁS PÉCSRŐL
TÁVOZÁS PÉCSRŐL
Szentágothai szeretett Pécsett dolgozni, és nem érezte ezt „gyarmati szolgálatnak”, mint egy szintén Budapestről Pécsre került tanártársa. „Szép intézet volt Pécsett” – mondta Kampis Péter újságírónak. „Negyvenhat márciusában költöztünk le a feleségemmel, akkor már a könyvtárban összeverődött néhány medikus, ijedten néztek rám: Ki ez az alak? Aztán ezekből a medikusokból került ki az én »aranycsapatom«, ottani munkatársaim zöme… És nevek hangzanak el: Flerkó Béla, Gömöri András, Halász Béla, Kiss Tibor, Mess Béla, Székely György, Török Béla” – Ma már mind nyugalmazott egyetemi tanár.
Sarok Zsuzsának a Dunántúli Naplóban így nyilatkozott 1994-ben: „Mindig örömmel emlékezem a Pécsett eltöltött évekre. Úgy gondolok rájuk, mint az örökre elveszett Édenre. Azt mondanám, valóságos kegyelmi állapotban részesülhettem a pécsi egyetemen, hiszen olyan együttes, olyan vezetői gárda volt akkor itt, amilyenre Magyarországon nem sokszor adódott példa. Kérem, ne vegyék szerénytelenségnek, ha úgy fogalmazok, valóságos professzori csodacsapat volt itt abban az időben. Nem lehet teljes a felsorolás, s igaztalan lennék, ha bárkit is kihagynék, mégis hadd említsek meg néhány igazán kiváló egyéniséget, mint amilyen Melczer Miklós, Kerpel-Fronius Ödön, Környei István, Donhoffer Szilárd, Méhes Gyula, Lissák Kálmán voltak… Boldog voltam, pedig odakint kibontakozott Mátyás, »a nem igazságos« uralma, éjszakánként szürke Pobjedák álltak meg egy-egy ház előtt; a suttogás, hogy tegnap kit vittek el és vajon miért. Mi mégis belül a békés alkotás szigetén éltünk (vagy talán jobb kép lenne Boccaccio vagy Poe pestis elől menekült udvari társaságáé?); az intézeten kívül is egyetemünkön a szolidaritás és az összetartás igaz barátsággá kovácsolódott. Eljártunk egymáshoz vacsorákra éjfél után 2-4-ig vitatkozva, nem csupán professzorok, hanem Martyn Ferenc, a festő és Dombay János, a kiváló archeológus is… Hát igen, de leginkább a tanítványok tették azzá a felséges Kalipszó-szigetté az intézetet…”
Az Egészségügyi Minisztérium Kiss Ferenc professzor 1961-ben bekövetkezett nyugdíjba vonulása után helyére mindenképp Szentágothai Jánost kívánta Budapestre vinni. Ahogy akkoriban mondtuk, „a miniszter első felettese” (a „helyettese” helyett) lejött Pécsre Szentágothaihoz, és kérte, hogy pályázzon a megüresedett tanszékre, biztosan megkapja. Szentágothai nemet mondott. „Én nem pályázattal, hanem kari meghívás alapján kerültem a pécsi egyetem anatómiai tanszékére; nem lenne tehát becsületes, ha innét pályázattal távoznék. Ha a minisztérium akarja, helyezzen át a budapesti tanszékre, de én nem pályázom!” Biztos volt abban, hogy ez nem fog megtörténni, mert az Egészségügyi Minisztérium épp akkor hozott egy olyan rendeletet, amely lehetetlenné tette az áthelyezést. Hát el is húzódott az ügy, mert a minisztérium sok vita és hezitálás után csak két év múlva döntött az áthelyezés mellett, de – sajnos – így döntött, és Szentágothai azt korábbi kijelentése miatt kénytelen volt elfogadni. 1963 őszén már a budapesti Anatómiai Intézetben folytatta oktató- és kutatómunkáját. Dr. Cholnoky László, a Pécsi Orvostudományi Egyetem rektora az 1963. november 19-i tanácsülésen olvasta fel Szentágothai hozzá intézett búcsúlevelét, amelyben 17 évi pécsi működésére visszatekintve „megköszöni a kar tagjainak vele szemben tanúsított jóindulatát és támogatását, s kéri a rektort, hogy a tanszék átadási és helyettesítési ügyében tegye meg a szükséges intézkedést”.
Szentágothai professzor 17 éves pécsi iskolateremtő munkájával a pécsi Anatómiai, Szövet- és Fejlődéstani Intézetet nemzetközileg ismert és elismert oktató- és kutatóintézetté fejlesztette. Evvel olyan jelentós mértékben járult a Pécsi Orvostudományi Egyetem hazai és külföldi reputációjának fejlesztéséhez, hogy 1980. október 10-én az egyetem rektoraként a „doctor honoris causa” diplomát nyújtottam át néki, aki akkor már az Oxfordi (rajta kívül hazánkból csak Kodály Zoltán részesült e kitüntetésben) és a finnországi Turkui Egyetem díszdoktora volt.–70. születésnapját Pécsett ünnepeltük. 1982. augusztus 30-án méltattam Szentágothai János 17 éves pécsi munkálkodását, és adtam át a Csikszentmihályi Róbert szobrászművész által készített, Szentágothai Jánost ábrázoló 7,5 cm átmérőjű ezüstérmet, majd megnyitottam a tiszteletére rendezett háromnapos „Neurons and Neuron Assemblies” nemzetközi szimpóziumot, amelyen a Nobel-díjas Sir John Eccles mellett 21, nemzetközileg kiemelkedő amerikai (3), angol (3), francia (2), holland (1), japán (3), jugoszláv (1), német (3), orosz (2), svájci (2) és svéd (1) professzor tartott előadást a Szentágothai által művelt kutatási területekről.
A Szentágothai Jánossal Pécsett eltöltött 17 évről csak azt mondhatom, amit – Thomas Mann regényében – Riemer a Goethével töltött évekről: „Boldog voltam. Boldog és büszke: mindennap társalkodni egy ilyen emberrel. Gyors felfogásával, tartósan rögzítő emlékezőtehetségével, roppantul élénk szellemével igen sok ismeretet röptében elkapott és asszimilált.”
