A TUDOMÁNYPOLITIKUS
A TUDOMÁNYPOLITIKUS
Tudományos munkássága egyre több – számos esetben kötelességekkel járó – elismerésre talált: hazai és nemzetközi folyóiratok szerkesztőbizottságának, hazai és nemzetközi társaságok elnökségének tagja vagy (al)elnöke volt, számos bizottságban dolgozott vagy elnökölt.
A Magyar Tudományos Akadémiának 1948 óta levelező, 1967 óta rendes tagja. Egészen kiemelkedő oktatói, kutatói és iskolateremtő tevékenysége mellett intenzíven részt vett a tudománypolitikában. 1967–73 között a Magyar Tudományos Akadémia Biológiai Tudományok Osztályának titkára, illetve elnöke, 1973–76 között az MTA alelnöke, 1976–77-ben megbízott, 1977–85-ben választott elnöke. Mint intézetvezető egyetemi tanár ment nyugdíjba 1976-ban, de továbbra is rendszeresen előadott az intézetben magyar, német, illetve angol nyelven.
A hetvenes években, amikor a szakemberek számára nyilvánvalóvá vált, hogy az ország gazdasági válság felé sodródik, az Akadémia igyekezett tanácsokat adni a rezsim számára, miként lehetne ezt a válságot elkerülni. De ezeket a tanácsokat rendszerint nem fogadta el a politika. Vagy ha elfogadta, nem sikerült megvalósítania. A nyolcvanas években azután a legmarkánsabb konfliktus Bős–Nagymaros körül alakult ki. Az Akadémiát ugyanis – már jóval a szerződés megkötése után – tudományos vélemény elkészítésére kérték föl Bős–Nagymaros ügyében. Először nem is a környezetvédelmi szempontok váltottak ki az akadémikusok közt nagy ellenkezést, hanem az, hogy gazdaságilag nonszensz ez az egész. Ahogyan azután minél több tervet ismertek meg a szakemberek, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy ökológiai katasztrófához vezet, ha fölépül a vízlépcső. Az Akadémia elnökeként Szentágothai élesen tiltakozott a vízlépcső létrehozása ellen. Egyik tiltakozó levelének fogalmazványát elolvasva, kértem, hogy szelídítse a levél túl erős mondanivalóját és főleg stílusát, de erre nem volt hajlandó, és az eredeti fogalmazásban küldte el a levelet. Mindhiába, a politikai vonal figyelembe sem vette Szentágothai és az akadémiai szakértők véleményét. Helyette közölték, hogy a vízlépcső megépítése nem szakmai, hanem politikai ügy, amibe az Akadémia elnökeként ne avatkozzék be.
Gulyás Balázs említi a Pápai Akadémián, 1994. október 25-én elmondott gyászbeszédében, hogy mint az Akadémia elnökétől időnként véleményét kérte a politikai vezetés. Különböző ügyekben, nemegyszer aktuális állami és társadalmi kérdésekben is. Ezen ijesztő helyzetekben, ami bizonyára hozzájárult a hetvenes évek végén bekövetkezett szívinfarktusához, sohasem titkolta őszinte véleményét. Az utolsó ilyen találkozások egyikén nyíltan és keserűen kritizálta a vezetés bűnös demográfiai politikáját, amely az elviselhetetlenül magas abortuszszámhoz, a várható élettartam folyamatos csökkenéséhez vezetett, amelynek következményeként a halálozás felülmúlta a születési számot, és tartós negatív demográfiai helyzetet eredményezett. Mint mondta, kissé félve hagyta el ezt az ülést, de aggodalma később elmúlt, csak az ülés feszültsége maradt meg emlékezetében.
Az MTA Környezeti és Egészség Bizottsága, valamint az Elnöki Közoktatási Bizottság, a Magyar Bibliofil Társaság, a Természettudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) elnökeként, valamint a Bolyai Alapítvány, a Pro Cultura és a Rehabilitációs Bizottság alelnökeként is intenzív tudománypolitikai munkát végzett. Különös elszántsággal küzdött az obskurantizmus – ahogyan ő szokta mondani – „a szellemi környezetszennyezés” ellen. Mint Ádám György akadémikus írja az Iskolakultúra V. évfolyamának 9-ik oldalán: „Ezért vállalta el a TIT elnöki tisztét 1990-ben, mert úgy találta, hogy e társulat élén intézményesen is lehetősége lesz az álhiedelmek és a tudományellenesség ellen tenni. Ezért vállalt el olyan fellépéseket is, amelyekről – a feleségétől kezdve – mindenki lebeszélte… Ezért vállalt tévészerepléseket, amelyek viszont jól sikerültek, és nem kevesen hallottuk a szellemi környezetszennyezés elleni parlamenti beszédét is… De szeretném még elmondani azt is, hogy ennek a tudás-áltudás küzdelemnek van egy másik, szomorú, sőt tragikusnak is mondható oldala is; meggyőződésem ugyanis, hogy a tudás mindenkor megteremti az áltudást és a hiedelmet is, amit a tudomány perifériáján – marginálisan vagy kevésbé marginálisan – mindig meg lehet találni. Ilyen értelemben Szentágothai János küzdelme – sokunk erőfeszítése – valahol szélmalomharc is, éppen ezért Szentágothai Jánost utólag én is egy Don Quijote-i hősnek vélem, aki állandó készenlétben, állandó bajvívásban állott, szakadatlan indulati töltéssel és felháborodással küzdött mindenféle szemtelen, a szellem perifériáján megnyilvánuló környezetszennyezés ellen. Megkérdezhetjük magunkat, hogy mit ért el ezzel a küzdelemmel Szentágothai János, hiszen az áltudományok sora túlélte őt. Ami joggal tehetne minket borúlátóvá, de hát ha tudatosítjuk – amely felfogás tulajdonképpen Szentágothai János hite is volt –, hogy a tudást ugyan áltudás kíséri, de az áltudás végül hosszú távon mindig eltűnik, akkor derűlátók maradhatunk. Ezért is fontos Szentágothai János szellemében a műveltségkép megőrzése és fejlesztése… mert rengeteg erőfeszítés szükségeltetik még mindannyiunk részéről ahhoz, hogy derűlátók maradhassunk ebben a tárgykörben.”
