A PARLAMENTI KÉPVISELŐ
A PARLAMENTI KÉPVISELŐ
Szentágothai János két parlamenti cikluson át volt országgyűlési képviselő. Erről így ír az Ulyssesként az agy körül harmadik részében:
„1985-ben éreztem, nem lenne célszerű tovább is az Akadémia elnökének maradni. Azt hittem, hogy megszabadultam a közélettől, amikor egy képviselőválasztási hirdetményen megláttam nevemet a Hazafias Népfront jelöltjei között az országos listára. Első impulzusom az volt – bár engedtem volna ösztöneimnek! –, hogy arra való hivatkozással, hogy erről nekem senki se szólt, elhárítom magamtól a dolgot. De azután Pál apostol egyik levelében írtakkal nyugtattam lelkiismeretemet: »Aki pedig valami jót tehetne, de nem teszi, bűne az annak.« A lelkem mélyén megint »hübriszem« követése volt.
Parlamenti karrierem mindjárt az elején veszélyesen indult. Az újonnan felállt, kb. 20 tagú Elnöki Tanács tagja lettem az akkor már halálosan beteg Petri Gábor helyett, mint egyetlen orvos. (Szegedi sebészprofesszor és a Szegedi Orvostudományi – ma Szent-Györgyi Albert-Egyetem – Hetényi halála utáni szürke eminenciása; nem tudom, valaha párttag volt-e vagy nem, előttem mindig a fenntartásokkal, de korrektül együtt működő szakembernek látszott.) Az utolsó (1985–90) pártállami parlament jellegzetes technokrata parlament volt, de 1987-től kezdve pár ellenzéki került be utóválasztásokkal. Eleinte szokott rutinjával működött, az Elnöki Tanácsban is unalmas rutinügyek zajlottak, bár néhányszor, főleg Kádár Jánossal – persze kínos kölcsönös udvariassággal – volt néhány vitám a halálos ítélet általam javasolt eltörlése és főleg az egyházak életébe (püspöki kinevezésekhez való előzetes állami hozzájárulás) való beavatkozás tárgyában. Látható volt, hogy voltaképpen nyitott kapukat döngetek. Az MSZMP vezetése már akkor látta, hogy ezekben és hasonló dolgokban engednie kell.
Az események 1987/88-ban pörögtek fel, de nagyobbára nem a parlamentben, hanem sokkal inkább az ellenzéki mozgalmakban és az utcán. Volt egy-két jelentősebb hozzászólásom az egyházi iskolák ügyében (sajnos, maguk az egyház képviselői nem támogatták) és végül 1988. október 7-én mondhattam el nevezetessé vált beszédemet a bős-nagymarosi vízierőmű-tervről. A parlamentben csúfosan alulmaradtam, a 360 szavazat közül csak 19 szavazott a teljes leállítás mellett, 30-egynéhány tartózkodott, és a túlnyomó többség támogatta az eszeveszett projektumot. Sőt akkor kezdtek hozzá – osztrák segítséggel – szerveink a nagymarosi körgát építéséhez. Erről kár itt hosszan beszámolni, hiszen felszólalásomat számtalan videoszalag rögzítette és nagy része bekerült az ismert Dunaszaurusz dokumentumfilmbe. Az ügyet még 1980-ban az MTA elnökeként ismertem, és évekig harcoltam a különböző bizottságokkal. Kétszer a politikai bizottság elé is citáltak, de Kádár János (meggyőződésem szerint az 1968-as maga által sem helyeselt magyar katonai beavatkozásért bocsánatkérő gesztusként) mereven ragaszkodott a tervhez. Nagyon messzire vezetne, hogy az egész vízépítészeti vonal (a vizes lobby) történeti felelősséget elemezzem.
Pedig nyilván én a jéghegy csúcsát sem ismertem eléggé.
A fordulat során, 1989 májusa után 1990 márciusáig még élénken részt vettem a vitákban, nyilván ezért ragaszkodtak az MDF vezetői az 1990-es országos listán való jelölésemhez.
Ezzel gyakorlatilag vége is szakadt aktív közéleti szerepemnek. Ami ezután következett, az már csak frusztráció és az »anyám, én nem ilyen lovat akartam« műnépdal szavával fejezhető ki. Csodáltam a kormánykoalíció egykori vezetőjének, Antall József miniszterelnöknek páratlan karizmatikus bátorságát és bölcsességét, valamint elismeréssel adózom Szabad György tudós politikus elkötelezettsége iránt. Minden más már nem az én világom, tisztességgel végigszolgálom az 1990–94. évi ciklust, de azon túl még egy százalékban sem kívánok és tudok a felelősségben osztozni. Nem mintha nem érteném, hogy a hatalom békés átadásának ára volt: a mai alkotmány, párt- és választási törvények, Alkotmánybíróság, egykamarás ház, gyorsan meghozandó hevenyészett gazdasági törvényhozás stb. A magam szerény nemzetközi horizontjával nem tudom megérteni, hogy az ócska és levitézlett hamis nacionalizmus és önsajnáló búsmagyarkodás ilyen erővel támadjon fel, és a másik oldalon a hozzám igazán közel álló liberális eszméket ilyen politikai iszapbirkózásba kell-e belevinni.
Alig szabadultunk fel a nyomasztó marxista-leninista ideológia mákonyától, a liberális és pedagógiai oldalról miért kell így riogatni a vallás, illetve az általános emberi erkölcs oktatásától féltve a gyermekek lelki függetlenségét. Talán az egész Európában folyó vallásoktatástól kell az ifjúságot félteni és nem az irracionális életformákba és közösségekbe való meneküléstől? Az egyházak sem tudnak elszakadni a pártállammal való együttműködést túlzottan is eltanult emberektől. A falu népe inkább a már ismert rosszat választja a helyi önkormányzat élére az ismeretlen (vagy talán nem is létező) potenciális vezetők helyett.
Nem is ötven évvel népünk alkotó tehetségét (éppen mássága folytán) legszerencsésebben, gazdasági és kulturális területen kiegészítő (vallási-etnikai) kisebbségének (törpe maradvány híján) kiirtása után újra van antiszemitizmus! Évszázados kirekesztettségük után a cigányságtól azt követelnék, hogy egyszerre ugyanolyan magatartási mintákat tegyen magáévá, mint az évezredes falusi kultúrájú magyar, szláv, német és (külön hátrányai ellenére) román paraszt. Beugrunk a gyors meggazdagodást ígérő nyugati kereskedelem legsilányabb trükkjeinek, és lefitymáljuk a saját – külsőségekben bizonyára szegényebb, de a lényeg tekintetében értékesebb – termékeinket. Engedjük, hogy ebül szerzett tulajdonnal új szerencselovag-osztály induljon vállalkozni.”
Szentágothai csalódottsága ellenére is valóban „tisztességgel végigszolgálta” az 1990–94. évi ciklust. Történelmi felkészültségéből és keresztyéni meggyőződéséből adódóan ítélte meg pl. az igazságszolgáltatási törvényjavaslatot. A Rákóczi-szabadságharc után például nem volt történelmi igazságszolgáltatás. Rákóczi elment, de az országban maradt emberei nagyon ésszerű békét kötöttek a Habsburg-házzal. Ellenpéldaként ismerjük az 1848–49-es szabadságharcot követő, a császári hatalom által „igazságszolgáltatásnak” nevezett eljárás következményeit és végső megítélését. A sérelmek felelevenítése felkorbácsolja és bizonyos szempontból ellenőrizhetetlenné teszi az indulatokat – vélte Szentágothai –, és ezért utasította el a törvényjavaslatot az akkori kormánykoalíció egyetlen képviselőjeként.
Szentágothai „a hamis nemzeti romantika politikába és közgondolkodásba történő visszacsempészése” ellen volt, amint azt Pintér Dezsőnek is kifejtette. – Utolsó nagy terjedelmű parlamenti felszólalása 1993. június 28-án volt, amikor az országgyűlés folytatta a Magyar Tudományos Akadémiáról szóló törvényjavaslat általános vitáját.
„Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Ha egyebet nem is, annyit az ember 80 éves korára megtanul, hogy ne számítson a közvetlen utókor hálájára. Ennek hiányában súlyos sokként élte volna át az elhangzott vitát, amelyben hallja az ember a sommás vádat: konzerválni akarják a sztálinista akadémia struktúráit és feudális szellemiségét… – most könnyű a rendszerváltás után ítélkezni, de lettek volna ott – ti. az ítélkező felszólalók és levélírók. – Igen, csak egyetlen ülésen lettek volna ott, például a Sántha boszorkányperen, amikor az összakadémia nyílt ülésén az előre gondosan megkomponált koncepciós vádakkal szemben csak idősebb Hetényi Géza – a volt pénzügyminiszter apja – és én mertünk Sántha mellett felszólalni. Feleségem hetekig nem is mert aludni, mert vártuk a szürke Pobedát, ami esetleg soha viszontlátásra vitt volna el, az akkor már sejthető sorsra.
Tisztelt képviselőtársaim! Holnap reggelig sorolhatnám önöknek csak saját külön harcomat. Orvostársaim közül Környey István, Kerpel-Fronius Ödön, Haynal Imre, Hetényi Géza, Ivánovics György, Jancsó Miklós szívós ellenállásának leírása egy kötetnyit töltene ki. S kérem, az Akadémiának nem egy, hanem tíz osztálya van.
Minden igaz, sőt több is, mint amit a sztálini áltudomány mechanizmusáról és okozott káráról – az Akadémiára sandítva – ma elmondanak.
De akkor minek köszönhető, ha közben ugyanennek az Akadémiának az idegen nyelven kiadott aktái és kiadott könyvei az 50-es években a nemzetközi tudományos közvélemény kétkedő csodálatát váltották ki? Tessék az 1985-ben kiadott Kossuth-díjasok almanachjában utánaolvasni–1985! Egy kezem öt ujján meg tudnám számolni azokat az akadémikus díjazottakat, akik valamely sztálini–zsdanovi áltudományért kaptak Kossuth-díjat.
Ugyan minek, ha nem ellenállásunknak volt köszönhető, hogy Magyarország volt az egyetlen a szovjet blokkhoz tartozó országok között, ahol ezek az áltudományok nagyobb zavart nem okoztak – és 1954-ben szovjet tudósok siettek ide, bennünket a legdurvább kilengések korrekciójáról tájékoztatni. Még nem volt ismert a Hruscsov-féle szeánsz.
Ezzel szemben a minisztériumokhoz rendelt ágazatokban teljes volt a gleichschaltolás. Akkor miért kell most pont az Akadémiát minősítetten tetemre hívni?!…
Tisztelt Ház! Én azt hiszem, hogy a politikát általában politikusok csinálják, tisztességes helyen, szabadon választott parlamentek döntései alapján. Mindkettőjükben aránylag kisebbségben van a tudomány speciális kérdéseiben járatos szakember. Ezért kell megalapozott tudománypolitikai döntésekhez megfelelő szakvélemény. Ez általában a különböző pártok által megbízott előadók dolga lenne, akik megfelelő tájékozottsággal lennének képesek megítélni egy-egy törvényjavaslat színét és fonákját. Sajnos, a következőkben részletesen leszek kénytelen rámutatni, hogy főleg a kormánykoalíció vezérszónokai rendkívül rossz, ócska, részben érthető gyűlölettől ihletett és hamis klisékből származó információk, helyesebben dezinformációk alapján ítélték meg az előttük fekvő törvényjavaslatot. Ötven év a történelemben nem, de az emberi élet rövidségét és a mai élet gyorsuló ütemét tekintve nagyon is hosszú idő, és csak a sors különös kegye vagy büntetése, ha valaki az egész időt már tudatosan, sőt felelősen túlélte. Nem titkolt büszkeségem, hogy az 1948-as akadémiai levelező tagként kapott okiraton Kodály Zoltán – az előző Akadémia – aláírása szerepel. Én tehát ott voltam, és mindent átéltem – és talán zömében nem tisztességtelenül. E kérdésekben tehát talán nem túlságosan nagy kívánság a tisztelt Háztól, ha elmondandóimat figyelmükre méltatják.
Ezt a szubjektív preambulumot talán legjobb Weöres Sándor egy versszaka – De profundis című verséből vett idézettel lezárnom: »Jót aligha vártam, mégse hittem, hogy ilyen nyomor zsúfolódik itten. Más csillag fia ha egy percig kóstolna kínunkba, mint olvadt ércbe hullott, gőzzé omlana.«
Hálás vagyok, hogy az ellenzék vezérszónokai többségükben, főleg Mózes Mihály és Sasvári Szilárd szájából a törvényjavaslat és szándékai pozitívabb megítélését hallottuk. Ebből a jövőre nézve valami kis reményt merek meríteni.
De talán most hagyjuk a lírát, és vegyük sorra az elhangzott ellenérveket, majd végül válaszoljunk néhány konkrétan elhangzott vádra is.” Nem volna helyes – úgy vélem – az egész, még jó néhány oldalra terjedő hozzászólást idézni, csak az Akadémia kutatóhálózatával kapcsolatos válasz egy részét ismertetném: „A törvényjavaslat szerint ezek továbbra is állami tulajdonban maradnak, a kérdés csak az lehet, hogy milyen szerv tudná őket a legeredményesebben működtetni. Eleve három lehetőség van: az egyetemek, egy kutatási minisztérium és a törvényjavaslat szerint a Magyar Tudományos Akadémia. Alig hiszem, hogy az egyetemek leromlott, anyagilag és rendszerváltozással szellemiségükben és vezetői állások szelekciójában eléggé dezorganizált, túlságosan szétaprózott – erről majd még utóbb, más összefüggésben – jelen helyzetükben meg tudnának ilyen óriási feladattal birkózni. Biztos vagyok benne, hogy nem. Egy új tudományos minisztérium életre hívása az államapparátus további felduzzasztását jelentené. Ezt sem ellenzék, sem kormánypárt józan ésszel nem akarhatja. Helyette a mai helyzetben egyetlen reális túlélési taktika az, hogy az ország anyagi körülményei, illetve gazdasági struktúrája radikális megjavulásáig a jelenlegi helyzeten ne változtassunk, főleg pedig, aki ebben elsősorban presztízsszempontokat lát, az nemhogy nem államférfi, de szimplán tájékozatlan.
Javítani kell, persze közelíteni az egyetemeket az akadémiai intézetekhez, együttműködni, egymást kiegészíteni; minden más ma pótcselekvés lenne, ha nem káros akarnokoskodás.”
Biztos, hogy Szentágothai felszólalása jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az akadémiai törvényt – bár, sajnos, néhány indokolatlan javaslattal szerencsétlenül módosított formában – végül is a parlament megszavazta. A későbbiekben is felszólalt még különböző (abortusz, környezetvédelem, obskurantizmus stb.) ügyekben, mindig szem előtt tartva azon célkitűzését, hogy „hazáját szolgálja legjobb tehetsége szerint”. Parlamenti tevékenységével csakúgy, mint a Páneurópa Unió magyar tagozatának elnökeként, Szentágothai János mindig az európai keresztény értékek legmagasabb szintjét képviselte.
