HALÁLA, TEMETÉSE, MEGEMLÉKEZÉSEK
HALÁLA, TEMETÉSE, MEGEMLÉKEZÉSEK
Szentágothai János, szinte egész életében – mint sokszor mondotta is – „mind a két végén égette a gyertyát”.
Még egyetemi nyugdíjba vonulása után is oktatói, kutatói, iskolateremtői és tudománypolitikai, majd parlamenti képviselői munkája mellett számos más társadalmi elfoglaltságot is vállalt. Elnöke volt a Magyar–Osztrák Baráti Körnek, a Magyar Protestáns Közművelődési Egyesületnek, a Páneurópai Unió magyar tagozatának, társelnöke a Magyar Keresztény–Zsidó Társaságnak és alelnöke a Magyar–Zsidó Keresztény Baráti Körnek. E rengeteg hazai és nemzetközi funkció vállalása mellett töretlen lelkesedéssel és kérlelhetetlen igényességgel folytatta tudományos munkásságát. Hihetetlen volt munkabírása és tudományos szolgálatára való elkötelezettségének tudata. Hogy milyen nagy népszerűségnek örvendett nemcsak a nemzetközi morfológusok, hanem a fiziológusok körében is, azt az 1986-ban, Kanadában rendezett élettani világkongresszuson érzékelhettem: viharos tapssal köszöntötte a hallgatóság, amikor felkért előadóként megjelent az előadói emelvényen. Hogy a kutatómunkában mit ért el, azt a legmagasabb szintű hazai és főleg nemzetközi elismerés mutatja: szinte már alig van a világon olyan jelentős akadémia vagy más nagy múltú tudományos társaság, amely ne tisztelte volna meg azzal, hogy tagjává választotta. S az, hogy nem kapott Nobel-díjat, óhatatlanul Lev Tolsztojt, Strinberget és Zolát juttatja eszembe. Bizonyára jólesett neki e kiterjedt és nagymértékű külső elismerés, de munkája igazi jutalma az a kimondhatatlan belső öröm – és ebben neki sokszor volt része –, amit a tudományos felismerés pillanata nyújtott. Ez, és a tanítványok szeretete és eredménye volt legfőbb fizetsége.
A vázolt hazai és nemzetközi igénybevétel mellett hiába volt az édes otthon szeretetének melege, békessége, gondoskodása, a rendszeres vasárnapi együttlétek a Magyarországon élő gyerekekkel és szaporodó számú unokákkal, a leányfalusi kertészkedés (Keresztury Dezső Szentágothai Jánosnak című versében „…tudós-kertész-művész”-nek nevezi), a só-, cukor-, alkohol- és nikotinmentes életforma. Óriási nemzetközi tekintélye miatt állandóan előadni hívták hazai és nemzetközi kongresszusokra, szimpóziumokra és ő nem törődve mindjobban fáradó szíve figyelmeztetéseivel, 82 évesen még Amerikába is elment, mert úgy érezte, ez neki a tudománnyal és hazájával szemben olyan kötelessége, mely életénél is fontosabb, így teljes mértékben megvalósítván a kétezer éves latin mondást: „Vivere non est necesse, navigare necesse est.” Navigált, amíg szíve bírta, de 1994. szeptember 8-án ez a szív hirtelen megállt.
Reggel még szokása szerint korán felkelt és íróasztalánál dolgozott vagy két órát. Ezt követően kávéval ébresztette feleségét, majd átölelte és meghalt. Szép halál neki, de pótolhatatlan veszteség családjának, barátainak, tanítványainak, az egész magyar és nemzetközi idegtudománynak, amint azt hírül adta még aznap délelőtt a magyar rádió és televízió, másnap a Nemzeti Újság és számos más napilap a pécsi Új Dunántúli Naplóig. 1994 szeptember 20-án 13 órakor kezdődött a temetési szertartás a Farkasréti temetőben. Nagy embergyűrű közepén búcsúztatta az evangélikus egyház ritusa szerint Zászkaliczky Péter. Azt követően Kosáry Domokos elnök a Magyar Tudományos Akadémia, Flerkó Béla a Pécsi Orvostudományi Egyetem és tanítványai, Réthelyi Miklós rektor a Semmelweis Orvostudományi Egyetem és tanítványai, Székely György a Debreceni Orvostudományi Egyetem és tanítványai, Habsburg Ottó a Páneurópai Unió, Pedro Pasik amerikai barátai és kollégái, Bod Péter Ákos a Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat nevében búcsúztatta.
Számos hazai és külföldi tudományos folyóirat méltatta munkásságát és kutatási eredményeit. Ezek közül volt kitűnő tanítványa, az MRC oxfordi Anatómiai Neurofarmakológiai Egységében dolgozó Somogyi Péternek, a Nemzetközi Agykutató Szervezet lapjában (IBRO News) megjelent angol nyelvű nekrológjának befejező részét ismertetem magyar fordításban: „Szentágothai átélte és befolyásolta egy olyan országnak a turbulens történetét, amelyet a történelem nem favorizált. A legsötétebb történelmi körülmények között is sikerült hozzájárulnia nemcsak hazájának kultúrájához és oktatásához, hanem az egyetemes tudomány közös gyűjteményéhez is.” Bodri Ferenc idézi önvallomását: „…életem fő célkitűzése és törekvése csak az volt, jó agykutatónak, a 20. század végi értelemben kultúrembernek és a történelmi körülményeink között tisztességesnek, de mindenekfelett kereszténynek maradni…”
„Akik ismerték őt – írja Somogyi Péter –, tanúsíthatják, hogy milyen csodálatosan sikerült néki megvalósítania ezen törekvéseit.”
Szentágothai Jánosnak a budapesti I. sz. Anatómiai, Szövet- és Fejlődéstani Intézetben elhelyezett portréfestményét (Csáki Maronyák József alkotása) az 1995. október 7-én rendezett „Szentágothai János emlékülésén” leplezte le Réthelyi Miklós professzor, az intézet igazgatója. – A Pécsi Orvostudományi Egyetem aulájában elhelyezett 43,5 x 32,5 cm-es bronz portrédomborművét (Trischler Ferenc alkotása) a XXVII. „Egyetemi Napok” nyilvános tanácsülése keretében 1995. október 20-án leplezte le Bauer Miklós rektor és Sétáló György, az Anatómiai és Szövet-Fejlődéstani Intézet igazgatója. – Barátja, Varga Imre szobrászművész által készített portréfestménye a család birtokában van.
