EGY NAPPAL KORÁBBAN | A múlt magyar tudósai

EGY NAPPAL KORÁBBAN

– A gyökerek fontosabbak, mint a szárnyak, de ha nem verhetek gyökeret, szárnyakat fogok használni – vallotta magáról Szilárd Leó. Kóbor lovagnak tekintette magát, aki körbejárja a világot, hogy szóljon és cselekedjen minden igaz ügy érdekében. Gábor Dénes (aki később Nobel-díjat kapott) így emlékezett vissza a berlini évekre:

– Szilárd alig tette be a lábát laboratóriumba. Inkább a kertben kiült egy karosszékbe – gondolkozni. Fő aktivitása az volt, hogy barátainak beszélt. Felhívta őket, kávéházban találkozott velük. Mindenkit ismert, mindenkinek szívesen adott tanácsot, fizikusoknak és biológusoknak egyaránt. Leó mindent meg akart beszélni, gondolatait inkább szóban adta tovább, mint írásban.

Berlinben élvezte a találkozásokat kiemelkedő képességű emberekkel, különösen azokat a zsúrokat kedvelte, amelyeket egy okos fiatal leány, Striker Éva rendezett, aki Polányi Mihály unokahúga és Koestler Arthur barátnője volt. Ezeken a „magyar zsúrokon” találkozott Lev Landauval, Erwin Schrödingerrel, Viktor Weisskopffal és a modern kor más kiemelkedő egyéniségeivel. Nem volt saját lakása, szinte mindig szállodákban lakott.

– Reggel 9 óra körül bementem a fürdőszobába. A fürdőkádnál nincs jobb hely a gondolkodásra. Leszappanozom magam és gondolkodni kezdek. 12 óra tájt be szokott kopogni a szobalány: „Jól van, uram?” Ekkor rendszerint kibújok a kádból, fölöltözöm, és lediktálok néhány levelet meg beadványt. – Ideái szállodákban születtek, ami ezeket történelmi jelentőségű helyekké avatta:

Harnack Haus, a Fakultás Klub Berlinben,

Hotel Regina, Roosevelt Platz, a Votkirche mögött, Bécsben,

Hotel Imperial, Russel Square, Londonban (1933),

Strand Palace Hotel, a Trafalgar-térnél Londonban (1934),

King’s Crown Hotel; 420 West 116th Street, New Yorkban,

Quadrangle Faculty Club a chicagói egyetemen,

Hotel La Valencia, La Jolla, Kaliforniában

és mindenekelőtt a Dupont Plaza Hotel, Dupont Circle, Washingtonban.

Az utóbbiból tárgyalt politikusokkal, szenátorokkal, államtitkárokkal, elnökökkel. E szálloda előcsarnokában felemelt helyzetű karosszéken ülve fogadta azokat, akik eljöttek, hogy bölcsességeit meghallgassák. Ma a hotel bejáratánál emléktábla hirdeti:

E SZÁLLODA LOBBYJÁBÓL LOBBIZOTT SZILÁRD LEÓ, A FIZIKUS, BIOLÓGUS, BÉKECSINÁLÓ A KONGRESZSZUSBAN ÉS A KORMÁNYNÁL A TUDOMÁNY ÉS A LEFEGYVERZÉS ÉRDEKÉBEN. ITT VOLT AZ „IRODÁJA”. AZT MONDTA: „NAGYON BOLDOGAN TUDOK DOLGOZNI EBBEN A LOBBYBAN. SOHA NEM VOLT HÁZTULAJDONOM, NEM IS ÉRZEM ANNAK SZÜKSÉGÉT, HOGY SAJÁT HÁZAM LEGYEN.”

Barátja, Wigner Jenő így jellemezte őt:

– Szilárd nem érezte magát teljesen otthonosan az elméleti fizikában, mert matematikai jártassága nem versenyezhetett berlini kollégáival. – Más alkalommal viszont ezt mondta: – Hosszú életem során sok tehetséges emberrel találkozhattam, de soha nem találkoztam olyannal, aki képzeletdúsabb lett volna Leónál. Senkinek sem volt ilyen mértékben független a gondolkodása és véleménye. – Halkan még hozzátette: – Ezt a kijelentésemet talán még jobban méltányolják, ha meggondolják, hogy Einsteint is jól ismertem.

A mágneses hűtőszekrény Einstein-Szilárd-szabadalmán (1925) kívül Szilárd nevéhez fűződik a ciklotron-gyorsítás szabadalma (1929, a Nobel-díjat a ciklotront később megépítő Lawrence kapta meg), a neutron-láncreakció szabadalma (1934), mikrofilmkönyvtár ötlete (1934), a radioaktív sugárzást fertőtlenítésre-tartósításra alkalmazó szabadalom (1938), baktériumtenyészeteket kontrollált viszonyok közt tartó kemosztát szabadalma (1951), nők menstruációs ciklusát mutató családtervező óra szabadalma (1951), elsősorban pedig az atomreaktor Fermi–Szilárd-szabadalma (1955), hogy csak néhányat említsünk. Elsőként foglalkozott a lineáris gyorsító gondolatával is. Bruno Pontecorvo ezt mondta róla a szerzőnek: – Inkább föltaláló volt, mint fizikus. – Gábor Dénes, a holográfia föltalálója mondta: – Ha Szilárd Leó minden szabadalmát a gyakorlati megvalósításig elvitte volna, ma a 20. század Edisonjaként tartanák őt számon. – A Nobel-díjas James Franck ezt ajánlotta: – Tartsuk Szilárdot mélyhűtve, és mindig akkor húzzuk elő, amikor egy új ötletre van szükségünk. – Einstein meg is kérdezte tőle: – Miért nem vállalsz inkább állást a Szabadalmi Hivatalban? Az inkább volna neked való; nem kellemes, amikor egy kutatótól azt várják el, hogy egymás után sorozatban tojja az aranytojásokat. Az én életemben is a Szabadalmi Hivatalban eltöltött idő volt a legboldogabb. – Amerikában a Feltalálók Dicsőségcsarnoka (Akron, Ohio) emlékművel tiszteleg az atomreaktor feltalálója előtt, amit öccsének, Szilárd Bélának fia, John Silard avatott föl. De Szilárdnak soha nem volt elég kitartó türelme ahhoz, hogy gyakorlatilag hasznosítsa ötleteit, ha erre nem volt eléggé motiválva – politikailag:

– Gyermekkoromban két dolog érdekelt csupán: a fizika és politika, de azt sohasem hittem volna, hogy ez a két terület valaha is találkozik. Valószínűleg politikai szimatomnak köszönhetem, hogy életben maradtam.

Magyarországot 1919 végén hagyta el, hogy elkerülje a katonai tisztogatást és antiszemitizmust. Az 1920-as években Berlinben egy Szövetséget kezdett szervezni, „hogy a Bund készen álljon a hatalmi funkciók átvételére, ha Németországban összeomlana a parlamenti demokrácia.” Szobájában két bőröndje mindig be volt pakolva, kulcsuk a zárban, hogy szükség esetén „csak el kelljen fordítani a kulcsokat a zárban, és már is indulhatok, ha a dolgok rosszra fordulnának.” 1933 januárjában Hitler átvette a hatalmat. A Reichstagot február 27-én fölgyújtották, hogy az ürügyül szolgáljon a kommunisták és zsidók üldözésére. Március 31-én Szilárd két bőröndjével fölszállt a Bécsbe tartó vonatra. Egy nappal később, április 1-jén Hitler elrendelte a német határok lezárását az országból menekülni próbáló zsidók előtt.

– Nem kell feltétlenül okosabbnak lennünk másoknál. Elég, ha egy nappal járunk előttük – mondotta. Leó jól érezte magát Bécsben, de ott sem volt nyugta. Megjósolta, hogy Hitler öt éven belül megszállja Ausztriát. Angliába 1933-ban érkezett meg, Ausztriának Németországhoz csatolása 1938-ban következett be. Londonban ezt mondta barátjának, Polányi Mihálynak: – Egy évvel azelőtt Amerikába megyek, mielőtt Európában kitörne a háború. – 1938-ban szállt az Amerikába tartó hajóra, a 2. világháború 1939-ben tört ki. E háború után, 1947-ben levélben figyelmeztette Sztálint: – Csak idő kérdése, és a Balkánon a béke néhány jugoszláv tábornok önkényén vagy a Földközi-tengeren néhány amerikai admirális viselkedésén fog múlni, akik szándékosan vagy felületességből olyan incidenst idézhetnek elő, amely háborút robbant ki. – Az 1990-es években Boszniában – három haza és három vallás nevében – több embert öltek meg, mint ahány áldozata a hirosimai és nagaszaki bombának volt. Ben Liebovitz mondta:

– Szilárd a legjobb jósnak bizonyult: jobban előrelátta az eseményeket, mint bárki más.

Pedig a fölsorolt előérzetek még csak azt szolgálták, hogy Szilárd Leó túlélje az európai történelmet. Igazi nagysága abban volt, ahogy előrelátta – és irányította – a világ történelmét. Amerika jobb vevőnek bizonyult a szokatlan gondolatokra, mint Európa. Lewis L. Strauss üzletember adott pénzt a neutron-láncreakció előkísérleteire. Szilárd bebizonyította, hogy a maghasadásban új neutronok keletkeznek, tehát a nukleáris láncreakció megvalósítható. Régi barátján, Einsteinen keresztül sikerült meggyőznie Roosevelt elnököt a nukleáris láncreakció katonai-politikai jelentőségéről. De innen még hosszú volt az út (három év) a chicagói reaktor megindulásáig, és még hosszabbnak tűnik az út a nukleáris lefegyverzés megvalósulásáig. Hans Bethe, a Nap nukleáris energiaforrásának Nobel-díjjal elismert megmagyarázója mondta:

– Szilárd Leó összetett személyiség volt, az egyik legintelligensebb ember, akivel valaha is találkoztam. Agya gyorsan és mélyen járt. Olyan gondolatokat vetett föl, amelyek valódi értelmét és mélységét legtöbbünk csak órák múltán fogta fel.

– Abban az időben a kvantumelméletben sok szó esett részecskék megsemmisüléséről és máshol bekövetkező keltéséről. Úgy tűnt, hogy Szilárd Leó ennek élő bizonyítéka. Meggyőződésünk volt, hogy Szilárd képes rá, hogy egyszerre két helyen legyen: megszűnjön az egyik helyen és egyidejűleg materializálódva testet öltsön egy másik távoli helyen.

Szilárd így írt saját szerepéről: – Egyes emberek – magamat is beleértve – két világban élnek. Az egyik a tudomány világa, amelyben meg tudjuk jósolni, hogy mi fog történni. A másik világban azonban megpróbáljuk elfelejteni ezeket a jóslatokat és annak valóra váltásán dolgozunk, hogy az történjék, amit mi akarunk.

Szilárdnak mégsem sikerült minden. Nem tudta megvalósítani a nukleáris láncreakció titokban tartását. A náci Németország összeomlása után nem tudta megakadályozni az atombomba bevetését. A 2. világháború után nem volt képes megállítani a nukleáris fegyverkezési versenyt. A New York Postnak 1945. november 24én adott interjújában Az ember tragédiája eszkimójelenetét idézte, utána hangsúlyozta: mindig – még Hirosima után is – kell maradnia egy csöpp reménynek, hogy cselekvésre ösztökéljen.

Különös életvitele és másokénál messzebb tekintő gondolkodása szükségszerűen összeütközött a katonai titkosszolgálatok konzervativizmusával. A katonai titkosszolgálat 1943. június 24-én például ezt jelentette:

„A jelentések szerint a megfigyelt személy zsidó származású, kedveli az édességet, gyakran vásárol cukrászdákban. Gyorsbüfékben szokott reggelizni, vendéglőkben ebédel. Sokat jár gyalog, ha nem talál taxit. Borbély borotválja. Néha valamilyen idegen nyelven beszél, gyakran találkozik zsidó származású személyekkel. Szórakozott, excentrikus egyéniség, kimegy a kapun, majd megfordul és újra visszajön. Kabát és kalap nélkül lép ki az utcára, gyakran néz előre és hátra, jobbra és balra az utcán, mintha figyelne valakit, vagy mintha nem volna biztos benne, hová is akar menni.” – Pedig a világ volt, ami nem tudta, merre sodorja a történelem.

Szilárd Leó nemcsak Roosevelt, Truman, Eisenhower, Kennedy amerikai elnököket próbálta befolyásolni, hanem Hruscsov szovjet első titkárral is személyesen találkozott annak amerikai látogatása alkalmából, 1960. szeptember 26-án. A 15 percre tervezett beszélgetés két órán át tartott. Ez alkalommal Szilárd egy Schick borotvakészletet adott Hruscsovnak, megígérve, hogy folyamatosan ellátja borotvapengékkel, amíg a háború kitörése ezt meg nem akadályozza. Hruscsov így válaszolt: – Akkor már egyikünk sem fog többet borotválkozni. – Az első titkár egy láda vodkát ajánlott fel ellenszolgáltatásként, de – Szilárd kérésére – végül is egy láda Borzsomi ásványvizet küldött, megtetézve füstölt lazaccal és orosz kaviárral. Szilárd pedig rendszeresen küldte a borotvapengéket Nyikitának, amiket ő mindig meg is köszönt. (Ez a Szilárd–Hruscsov találkozó a Pravda 1960. október 6-i számának címoldalán szerepelt.) Kettejük tárgyalásának legismertebb eredménye az lett, hogy Szilárd javaslatára forródrót létesült Kennedy és Hruscsov között. Ennek a direkt telefonvonalnak nagy szerepe volt például a kubai rakétaválság idején a nukleáris konfrontáció elhárításában.

Nevezetes nyilvános esemény volt két magyar, Szilárd Leó és Teller Ede televíziós vitája, amelyet a két legnagyobb amerikai TV társaság, a CBS és NBC közvetített: Lehetséges-e és kívánatos-e a nukleáris leszerelés? A vita során a két magyar homlokegyenest ellenkező álláspontot képviselt, mindketten kemény logikával érvelve. Még a vita kezdetén javasolta Szilárd: – Azt hiszem, Teller, most fogjunk kezet, mert a vita végén esetleg már nem tennénk ezt. – Mire Teller így felelt: – Szilárd, tudd jól, hogy számomra mindig öröm veled kezet fogni. Megjósolom, hogy ez a vita után is így marad. – Így is lőn. Szilárd tartotta előadásait magyaros hanghordozású angolságával. Ezt hallgatva és megérteni próbálva egy angol professzor megjegyezte: – Nem is tudtam, hogy a magyar nyelv ennyire hasonlít az angolhoz. – Szilárd tört angolsága, magyaros kiejtése csak erősítette az amerikai titkosszolgálat (FBI) gyanúját, hogy idegen érdeket szolgáló ügynökkel van dolguk.

Leó egymás után állt elő a legvadabb ötletekkel. New York nagy Központi Pályaudvarának fizető WC-jében játszódó novellájában (Grand Central Terminal) azt javasolja, hogy az amerikai Nemzeti Tudományos Alap azért fizesse a másodrangú kutatókat, hogy ne publikáljanak. Törekvéseinek központjában az állt, hogyan lehet mindkét fél számára szavahihető módon megvalósítani a nukleáris leszerelést. Például javasolta, hogy egy nemzetközi bizottság garantáljon egymillió dollár jutalmat annak az amerikai állampolgárnak, aki az eljövendő nukleáris leszerelés titkos amerikai megsértését jelenti, és ugyancsak egymillió dollárt annak a szovjet állampolgárnak, aki a leszerelés szovjet megsértését jelenti. Azt is javasolta, hogy sorrendben közöljék azon amerikai városok listáját, amelyeket amerikai atomtámadás esetén egymás után el fog pusztítani a szovjet nukleáris ellencsapás, és közöljék azon orosz városok listáját is, amelyeket egymás után el fog törölni az amerikai megtorlás egy szovjet atomtámadás válaszaként. Még merészebb volt az a javaslata, hogy Washington alatt egy bunkerben folyamatosan tartózkodjanak válogatott szovjet katonatisztek nukleáris robbanófejekkel ellátva, és Moszkva alatt egy bunkerben amerikai katonatisztek legyenek ugyancsak nukleáris robbanófejekkel a célból, hogy amerikai, illetve szovjet atomtámadás esetén a támadó ország fővárosát eltöröljék a Föld színéről. Könyörtelen logikáját mutatja a berlini krízis (Nyugat-Berlin szovjet blokádja) alkalmából közzétett nyilatkozata:

– A televízió megkérdezett, hogy vajon kitörhet-e egy totális háború Berlin miatt. Azt feleltem, hogy szerintem erre nincsen szükség. Nem volna értelme annak, hogy száz amerikai hidrogénbombát dobjanak le Oroszországra és száz szovjet hidrogénbombát amerikai városokra, hogy rendezzék Berlin ügyét. Nyilván megszüntetné a problémát, ha mindössze két hidrogénbombát dobnának le, mindkettőt Berlinre. Megkérdezték, minek két bomba, hiszen egyetlen hidrogénbomba is elegendő volna Berlin elpusztítására. Erre azt mondtam, hogy egy ilyen javaslat nem működne, mert Amerika és Oroszország nem tudna megegyezni abban, hogy melyik fél dobja le a bombát. – Az egyik amerikai-szovjet válság idején „kívülállóként” feltette a kérdést:

– Az amerikai államférfiak azt mondják, hogy erkölcsi kötelességük az amerikai nép érdekeinek mindenáron történő megvédése, hiszen az oroszok idegenek. Vajon azt hiszik, hogy Isten is idegeneknek tekinti az oroszokat? – Szilárd a világ polgára volt, későbbi évtizedeiben még a magyar emigránsokkal is angolul vagy németül beszélt, csak néha – türelme fogytán – csúszott ki a száján egy (nem tárgyalópartnereinek szánt) erősebb mondás – magyarul. Teller Ede, Leó barátja és ellenfele így jellemezte őt:

– Minden magyar közül Szilárd Leó volt a leginkább magyar. A magyar olyan, hogy utánad lép be a forgóajtón és előtted lép ki onnan. Szilárd Leó elszánt nonkonformista volt. Nem bánta, ha megsért valakit, de egy bűnt soha nem vétett: soha senkit nem unatkoztatott. Volt egy elve, amit egy alkalommal sem szegett meg: soha nem mondta azt, amit vártak tőle.

Joseph Rotblat, Szilárd barátja, Londonban munkatársa, a Los Alamosban is működött – de onnan idővel lelkiismereti okokból kivált – angol fizikus mesélte a szerzőnek:

– Amerikában az ítélethez a 12 tagú esküdtszék egyöntetű állásfoglalása szükséges. Egyszer Szilárd Leót is behívták esküdtnek. Amikor a gyilkossági per tárgyalása véget ért, 11 esküdt véleménye az volt, hogy a vádlott „bűnös.” Egyetlen ellenvélemény volt, Szilárdé: „ártatlan.” Az ítélethozatalt el kellett napolni. Ezalatt Szilárd sorra fölkereste az esküdteket, hogy meggyőzze őket: a vádbizonyítékok logikailag nem teljesen meggyőzőek. Másnap az esküdtszék véleménye így alakult: 11 szerint „ártatlan,” egy esküdt szerint „bűnös.” Ez utóbbi természetesen Szilárd véleménye volt, aki a többi esküdttel folytatott vita során lyukat fedezett föl a vádlott állítólagos alibijén. – Ezekre az érvelésekre jegyezte meg Einstein:

– Szilárd túl okos volt. Hajlamos arra, hogy túlértékelje a racionális gondolkodás szerepét az emberek életében.

Szilárd Leó legismertebb könyve, A delfinek hangja egy utópisztikus regény Jonathan Swiftnek, a Gulliver szerzőjének stílusában. A regényt 1960. június 27-én kezdte diktálni. Benne leírta az elkövetkező 25 év történelmét. Megjósolta a baloldali forradalmat Irakban (1970), a két Németország egyesítését (1989) és a nukleáris leszerelés megkezdését (1987). Nem is voltak nagyon hibás jóslatok. A regény szerint a nukleáris leszerelésig a világ a következő módon jutott el:

Bécsben egy nemzetközi kutatóintézetet hoznak létre a delfinek intelligenciájának tanulmányozására. A regény szerint egymással együttműködő szovjet és amerikai tudósok megfejtik a delfinek nyelvét, megtanulják a velük való érintkezést. (Barátai szerint Leó a fődelfin szájába adta saját szavait.) A delfinek rendkívüli intelligenciája hasznos eredményeket hoz az emberiségnek, például megtanulják, hogyan lehet tengeri algákból nagyon olcsó táplálékot készíteni, amely egyúttal az emberi termékenységet is csökkenti, így megoldja az éhező Harmadik Világ két legsúlyosabb problémáját. A találmányokból mesterséges hold segítségével egy világméretű televíziós hálózatot hoznak létre: a DELFINEK HANGJA az emberek számára közvetíti a delfinek üzeneteit. A sok hasznos üzenet közt a delfinek egy teljes biztonsággal ellenőrizhető rendszert ajánlanak a kölcsönös nukleáris leszerelésre. Az ajánlat oly meggyőző az emberek számára, hogy a politikusok sem mernek ellentmondani a fejlettebb intelligencia javaslatának. 1987-ben a bécsi kongresszus meg is állapodik a teljes ellenőrzött nukleáris leszerelésben, 1988-ban (a regény szerint is) véget ér a hidegháború. A világsajtó a delfinek dicséretét zengi, közvetlenül szeretnék meginterjúvolni őket. De ekkor egy váratlan járvány kitörése elpusztítja az emberekkel való kommunikációt megtanult delfinek csapatát. Ugyanekkor egy tűzeset során leég a korábbi audiovizuális fölvételek archívuma is. Az amerikai és orosz tudósok hazautaznak. Később más országok kutatói újra megkísérlik, hogy kapcsolatot teremtsenek más delfinekkel, de nekik nem sikerül. A mese így végződik:

– Akadtak természetesen, akik kétségbe vonták, hogy a bécsi kutatóintézet valóban kommunikált a delfinekkel és hogy a delfineknek szerepük volt a bécsi nemzetközi kutatóközpont elismerésre méltó eredményeinek elérésében. Amerika szabad ország, bárki azt gondol és mond, amit akar. Mindazonáltal nehéz volna elképzelni, hogy a bécsi intézet elérhette volna mindezt a sikert anélkül, hogy valami többlettel is rendelkezne az amerikai és orosz tudósok kollektív bölcsességén túlmenőleg. – (Az amerikai regényt dán, francia, japán, német, olasz, orosz, spanyol nyelvre is lefordították. A könyv egy példányát Szilárd Nyikita Hruscsovnak ajándékozta. Magyarul a Fizikai Szemle közölte.) Szilárd Leó később bevallotta, hogy könyvét nem annyira a delfinek intelligenciájáról, mint az emberi butaságról írta.

Most 40 éve, 1957-ben indult meg a Pugwash Konferenciák sorozata, ahol a tudomány és béke kérdéseiről tárgyalnak. a világ felelősségtudatos tudósai. Ezeken Szilárd kezdettől fogva részt vett [fénykép]. Ő kezdeményezte az Angyal Programot: amerikai tudósok repültek Moszkvába, hogy négyszemközt értsenek szót szovjet kollégáikkal. Az egyik angyal George Rathjens volt, a Pugwash Mozgalom jelenlegi főtitkára. Fáradozásuknak köszönhetően nyugati és keleti (orosz, japán, kínai) tudósok is nagyon aktívan vesznek részt – saját lelkiismeretüket követve és egyéni nézeteiket képviselve – a Pugwash Konferenciák zárt ülésein, aminek kollektív következtetését az egyes szereplők nevét nem említő záróközlemény hozza nyilvánosságra.

Szilárd fáradozásának volt köszönhető, hogy a Pugwash Konferenciát 1960-ban már Moszkvában tartották. Moszkvából hazautazván Szilárd megállt kedvenc városában, Bécsben. Innen felhívta pesti barátját, Litván Józsefet, aki megkérdezte Leót: nem volna kedve egy budapesti látogatáshoz? Szilárd azt válaszolta, hogy azért nem jön Budapestre, mert eleven emlékezetében az 1919-es és 1944-es holocaust. (Leónak sohasem volt lelkiereje ahhoz, hogy végigolvassa George Orwell nagyon is realista remekét: 1984.) [Wignernek írt levél-fakszimile.]

A Pugwash Konferencia azt a szerepet próbálja betölteni, amit Szilárd a Bundnak szánt és amit regényében a Nemzetközi Delfinkutató Intézet játszott. A mozgalom érdemeinek elismerését jelentette a Pugwash Mozgalomnak és elnökének, Joseph Rotblatnak ítélt 1995. évi Béke-Nobel-díj. Rotblat vallja, hogy a Pugwash Mozgalomnak kell vállalnia a tudósok kollektív lelkiismeretének szerepét. 1986-ban Budapesten volt Pugwash Konferencia. A hidegháború múltán kölcsönösen előnyös volna a teljes nukleáris leszerelés. Vagy mint minimum követelmény: a nukleáris fegyverek visszavonása az atomfegyverekkel bevallottan rendelkező néhány ország területére. Közép-Európában nem kell külön magyarázni, mennyire bizalomépítő volna Franciaország és Oroszország között egy Európai Atomfegyvermentes Övezet létesítése.

– Szilárd Leó nemcsak elvállalta, hogy a világ lelkiismeretét képviselje. Maga volt a világ lelkiismerete – mondotta róla Klein György, a neves stockholmi rákkutató. 1998 februárjában a Pugwash Mozgalom is szerepet vállal Szilárd Leó születési centenáriumának méltó budapesti megünneplésében.

Teller mondta jóbarátjáról: – Leó egész életében hűségesen monogám volt: mindvégig egyetlen barátnője volt, az osztrák Gertrud Weiss, akivel időnként találkozott valamelyik szállodában. – [Egyébként Trudit társaságban így szokta bemutatni: „Az orvosom.”] – Leót elpirulni csak egyszer láttam: amikor gratuláltam 1951-ben csendben megkötött házasságukhoz. – De a házasságkötés után pár nappal Leó elmenekült, ezt írván Faludi Györgynek: – A szabadság minden reményét elvesztettem, rémesen érzem magam, kusza a fejem, szinte képtelen vagyok dolgozni. – Végül is megszokta a házasságot és a boldogságot is.

Szilárd mondta, hogy nem azokkal száll vitába, akik nem hisznek Istenben, csak azokkal, akik azt hiszik, hogy Isten nem létezik. A Tízparancsolatban az egyik ezt mondja: Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj e földön. Szilárd egy másik parancsolatot is ajánlott: Tiszteld a gyerekeket. Figyelemmel hallgasd szavaikat és végtelen szeretettel szólj hozzájuk. Később megjegyezte: – Senki sem állíthatja magáról, hogy hatvan évesen olyan, mint tizenhatéves korában volt, noha legtöbbször nem az értelem torzul, hanem a jellem.

1958-ban az Osztrák Alpokban szervezték a Pugwash Konferenciát. Utána Bécsbe látogatott és arról panaszkodott, hogy szokatlan biológiai gondolatait nem mindig fogadják megértéssel a fizikusok. Higatzberger professzor azt javasolta neki, hogy töltsön egy szabbatikus évet a Bécsi Egyetemen, ahol az elméleti és kísérleti fizikát, a radiokémiát és a strukturális biológiát magas szinten művelik. Erről a lehetőségről tárgyalva Higatzberger autókirándulásra vitte a környéken. Egyszer csak könnycseppeket látott Leó szemében. – Valami baj van? – kérdezte. – Ó nem. Csak ezek a falvak Magyarországra emlékeztetnek. – Néhány kilométerre voltak a magyar határtól. Szilárdot érdekelte a bécsi ajánlat. A következő tavaszon Higatzberger telefonált Amerikába, hogy megkérdezze: realizálódhat-e a Bécsben töltendő tanév. Ekkor tudta meg a szomorú hírt: hólyagrákot mutattak ki Szilárdnál.

Történt ugyanis, hogy a soron következő Pugwash Konferencia szervezésére Szilárd Stockholmba utazott, ott találkozott a magyar származású Klein Györggyel, a Karolinska Intézet rákkutató osztályának vezetőjével. A tárgyalás során Leó említést tett fájdalmairól. Azon nyomban ott helyben megvizsgálták, így fedezték föl az előrehaladott tumort, amely már egész hólyagját kitöltötte. Az orvosi gyakorlat ekkor jelentős sebészi beavatkozást javall, amit γ-sugárzásos utókezelésnek kell követnie, hogy elnyomja az esetleg visszamaradt rákos sejteket. De Szilárd nem bízott a sebészekben, e helyett Kleint kezdte kérdezni a rák biológiájáról, immunológiájáról. Leó felesége, Trudi orvos volt, őt is megkérte, gyűjtse össze a hasonló orvosi esetek adatait. Kiderült, hogy a sebészi beavatkozás 40 hólyagrákos eset közül csak egynél bizonyult sikeresnek.

1960. január 7-én New Yorkban Szilárd Leó bevonult a Memorial Kórház 812. számú szobájába, azt információs központtá fejlesztette ki. Panaszkodott is: – Nem bánnám, ha a telefon csak láthatatlan volna a szobában, de sajnos hallhatatlan is. – Volt már tudása a radioaktivitás biológiai hatásáról és a sejtműködésről. A kórházban Trudi segítségével tovább tanulmányozta a rákgyógyítás irodalmát. Végül maga döntött: a tumor endoszkopikus eltávolítása és utána intenzív γ-sugárkezelés, amelynek során a hólyagot érő dózis 60 sievert legyen. (Szilárd eredetileg 90 sievertet akart. Tudnivaló, hogy egész testet érő 6 sievert dózis 50% valószínűséggel, 9 sievert egésztest-dózis 100% valószínűséggel halálos.) A sugárkezelés közben néha kiszökött a kórházból, hogy a közeli Budapest Vendéglő konyhájának örömeit élvezze, és persze cikkeket diktált. A kemény sugárterápia 1960. február 13-án végződött. Szilárd hólyagját kiégette a koncentrált gamma-sugárzás, de a vizeletben többé nem volt neoplazma. Az ismételt vizsgálatok nem mutatták a rák semmi nyomát. Így született meg a rák sugárterápiája.

Szilárd visszatért a normális életbe. További TV-viták és újságcikkek következtek, hogy önmaga után megmentse a világot is. 1960 májusában már Washingtonba utazott, hogy átvegye az Atom a békéért díjat, mint az a tudós, akit arra szánt a végzet, hogy kifejlessze az atomreaktort. – David A. Grandy így foglalta össze Szilárd szerepét a 20. században:

– Szilárd ugyan nem mentette meg a világot, de ekéjével másoknál egy barázdával mélyebben szántott és többet is tett, hogy a természettudomány messianisztikus, de nagyon is emberi álmát hús és vér valósággá váltsa. – Szilárd volt a dél-kaliforniai Salk Intézet egyik kezdeményezője, hogy ott együtt fejlesszék a biológiát és a társadalomtudományt. Meggyőzték Jonas Salkot, a gyermekbénulást megelőző oltás kifejlesztésének Nobel-díjasát, hogy adja nevét, tekintélyét és Nobel-díjának összegét ennek az intézetnek. A városlakó-kozmopolita Szilárd hatvanadik évén túl beleszeretett a Csendes-óceán napfényes partjába, 1964 januárjában Dél-Kaliforniába költözött feleségével, életében először telepedett meg saját házacskájában. Ez volt életének talán legboldogabb időszaka.

Goethe drámájában a tudós Faust alkut kötött Mefisztóval, az ördöggel. Kozma Andor fordítása szerint:

Ha szólok majd a tünde perchez:
Maradj! Oly szép vagy énnekem,
Akár mindjárt bilincsbe verhetsz,
elhullok akkor szívesen.
Lélekharang akkor konduljon,
végezd el akkor teendőd.
Az óra mutatója hulljon,
ne mondjon nékem több időt.

Faust ígérete után Mefisztó föltárja Faust előtt a világ örömeit és kéjeit, arra várva, hogy a tudós megelégedetten pihenni vágyjon, ne új célokra és harcokra készüljön. De sok-sok évtized múlik el, míg végül Faust megelégedetten szemléli, hogy az emberiség javára sikerült befejezni egy völgyzáró gátat. (Ma azt mondanók: vízierőművet.)

Csak az érdemel szabad létet,
aki érte megküzd naponta.
Ilyen világban szép az élet,
szabad földön szabad nép fia!
Ekkor szólok tünde perchez:
Maradj! Oly szép vagy énnekem!
Boldogságom előre sejtve
e pillanatot most élvezem.
Földi létem nem lesz nyomtalan
és nem nyel majd el a végtelen.

A kiteljesedés boldog pillanatában Az óra áll. A mutató lehull. Ez a halál. Goethe tragédiájában véget ér Faust doktor küzdelme és életpályája.

1964. május 30-án hajnalban Trudi észrevette, hogy Leó szokatlanul nyugodtan és csendesen fekszik az ágyában. Orvos lévén hamar megállapította, hogy férje számára véget ért a földi lét. 66 évesen álmában vitte el egy erős szívroham (koronaér-trombózis). Barátja, Edwin Lennov mondotta:

– Isten sohasem kaphatta volna meg Leót, ha ő ébren van!

Dr. Trudi Weiss ragaszkodott a boncoláshoz, az megmutatta, hogy a vizeletkiválasztó szervek tumorjának eltávolítása tökéletes volt.

Szilárd Leó testét elhamvasztották. Az ő eredeti kívánsága az volt, hogy hamvait tegyék színes léggömbökre kötött zacskókba, hadd sodorja azokat a szél az óceán fölé, ennek a látványnak legalább a gyerekek örültek volna a tengerparton. A valóságban az urnát San Diegóban, a Ciprus Panoráma Mauzóleumban (Cypress View) helyezték el. (A fémurnát ma is itt őrzik a columbárium raktárában.) Búcsúztatóján Jonas Salk szólott:

– Leó a fáklyát nem hordozta, hanem lángra lobbantotta.

Teller Ede, Szilárd közeli barátja és ellenlábasa ezt írta Trudinak:

– Csak Dr. Faust nyugtalan alakjára vagyok képes gondolni, aki – Goethe tragédiája szerint – abban a pillanatban halt meg, amikor úgy érezte: megelégedhet.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem