A TUDÓS ÉS EMBER
A TUDÓS ÉS EMBER
Szinnyei Józsefnek mint tudósnak egyik legjellemzőbb tulajdonsága a lankadatlan munkaszeretet volt. Erről ékesszólóan tanúskodik az a tízlapos munkásságjegyzék, amely 1874-től 1926-ig megjelent könyveinek és kisebb-nagyobb értekezéseinek a felsorolását tartalmazza (Magyar Nyelv 1927: XIV–XXV.). Pedig Szinnyei munkássága hetvenedik életévének betöltésekor még nem zárult le! Munkásságának jegyzéke, amint ezt egyebek közt a Magyar Nyelv és a Nyelvtudományi Közlemények mutatója tanúsítja, a továbbiak során még számos tétellel egészült ki. Ehhez figyelembe kell még vennünk azt, hogy nyomtatásban megjelent művei Szinnyei életművének csak egy részéről tanúskodnak. Hiszen nem kétséges, hogy idejét és munkabírását az egyetemen, tudományos testületekben és a közéletben kifejtett tevékenysége ugyancsak nagymértékben igénybe vette. Nem szabad továbbá elfelednünk, hogy munkái közt ott szerepel a Magyar Tájszótár is, azaz egy olyan jellegű mű, amilyennek az elkészítése századunk második felében már nem egy ember, hanem egész munkacsoport feladata szokott lenni. Jellemző Szinnyei munkaszeretetére és munkabírására, amit 81 éves korában ír magáról az Akadémia I. Osztályához intézett levelében: „Nem vagyok még fáradt ember. Bírom a munkát, és szeretek is dolgozni.”
Másik, a tudomány szempontjából nagyon lényeges kutatói tulajdonsága a pontosság, az alaposság volt. Tájszótára bevezetésében maga írja: „a felibe-harmadába végzett munka nekem nem kenyerem”. Ennek az 1893-ban leírt önvallomásának az igazát egész élete munkássága tanúsítja. Tudományos következtetéseinek igazolásához sokszor igen nagyszámú adatot használt fel, ám az adatok száma magában nem nyugtatta meg lelkiismeretét: mindenkor feladatának tartotta adatai hitelességének az ellenőrzését is. Szigorúságot nemcsak másokkal szemben gyakorolt, hanem önmagával szemben is: tudományos munkájában mindig tárgyilagosságra törekedett, s e törekvésében nem engedte befolyásolni magát sem saját és mások érzelmeitől, sem a közvélemény várható visszahatásától. 27 éves korában a Budenz-albumban ezt írja: „A tudósnak a szíve hideg. Ő nem hallgathat sem a rokon-, sem az ellenszenv sugallatára; nem szeret senkit és semmit, csak a tiszta igazságot. Ezt keresi, és ha megtalálta, hirdeti országnak-világnak, és esze ágában sincs azzal törődni, hogy ez az igazság ínyükre van-e az embereknek, vagy nincs.” Az így jellemzett tudósban azok, akik ismerik munkásságát, Szinnyei Józsefre ismernek.
Szinnyei fenti elvéből következik, hogy számos tudományos vitának volt részese. Ha az volt a meggyőződése, hogy egyik vagy másik kutatótársa téves nézeteket hirdet, nem riadt vissza attól, hogy ellentétes nézetét tudományos vagy közéleti nagyságokkal szemben is kifejtse. Vitázó megnyilatkozásainak erejét nagymértékben növelte szigorú logikája és kifejezésbeli pontossága. Néhány vitázó jellegű írásáról tudományos munkásságának ismertetése során már számot adtam, úgyhogy rájuk itt újra nem térek ki.
Rendkívüli erénye volt Szinnyeinek mint kutatónak, hogy a nyelvi tények tisztelete, a nyelvi anyag jelentőségének elismerése nem jelentette nála a nagy összefüggések felismerésére irányuló törekvés hiányát. Éppen manapság különös okunk van annak hangsúlyozására, hogy megvolt benne a képesség szaktudománya eredményeinek rendszerezésére és összefoglalására. Magyar Nyelvhasonlításának újabb és újabb kiadásai meg említett Finnisch-ugrische Sprachwissenschaft című műve megbízható forrásműül szolgáltak nemcsak a hazai, hanem a külföldi nyelvész társadalom számára is. Könnyen elképzelhető, hogy a hazai finnugor nyelvtudomány a Magyar Nyelvhasonlítás újabb és újabb kiadásai nélkül elsorvadt volna, elvesztette volna kapcsolatát a nemzetközi tudománnyal, s provinciális próbálkozásokká fajult volna, mert nagyon kérdéses, hogy lett volna-e más, aki ilyen összefoglalásokat Szinnyeiéhez hasonló átfogó tájékozottsággal, erős kritikai érzékkel és pontossággal létre tudott volna hozni. Összefoglaló műveinek jelentőségét mutatják saját tapasztalataim: Tartuban a finnugor nyelvészet tanára 1931/32-ben Szinnyei Finnisch-ugrische Sprachwissenschaftjával a kezében magyarázta észt hallgatóinak a finnugor hangtant; Uppsalában és Berlinben a Finnisch-ugrische Sprachwissenschaft jó ideig szükséges segédkönyv volt a finnugor nyelvészet főbb eredményeinek megismertetéséhez; 1952-ben, amikor a Szovjetunióban jártam, finnugor nyelvészettel foglalkozó orosz, votják, zürjén és más ismerőseim Szinnyei műveinek a megküldését kérték tőlem. Nem kevésbé kedvelt segédkönyv volt a maga idejében Szinnyei németül, illetőleg finnül írt magyar nyelvtana. Az előbbiből tanulhattak magyarul szerte a világon számos olyan helyen is, ahonnan magamnak személyes tapasztalataim nincsenek.
Közművelődésünk szempontjából nem lényegtelen tulajdonsága volt Szinnyeinek a tudományos eredmények népszerűsítésére való képessége (e vonatkozásban említendő műveiről e könyvecske „A korabeli magyar nyelv búvára…” című fejezetében szóltam). „A tárgykörbe eső anyagot úgy rostálja meg és úgy szerkeszti egybe, mondanivalóit oly tömören s mégis oly világosan fogalmazza meg, hogy olvasása nyomán a laikus érdeklődő is teljesen tiszta fogalmakkal gazdagodik” – írja A magyar nyelv című kötetkéjéről Pais Dezső (Magyar Nyelv 1929: 230–231.).
Szinnyeit mint embert nem kívánom jelzők alkalmazásával állítani olvasóim elé. Hiszen, noha életében majdnem két évtizeden át hallhattam róla, sőt hallhattam némely megnyilatkozását saját szájából is, nem mondhatom, hogy közelről ismertem. Kéziratos hagyatékát lapozgatva mindenesetre jellemzőnek találtam emberi egyéniségére azt a tényt, hogy 1878-ban könyveket kért az Akadémiától a budapesti egyetem bölcsészhallgatói segélyző egyesülete könyvtárának, 1886-ban pedig levélben fordult a Magyar Tudományos Akadémia főtitkári hivatalához, melyben azt kérte, hogy a kolozsvári egyetem hallgatói is kaphassanak kedvezményes áron akadémiai kiadványokat. Ezek a kezdeményezései azt bizonyítják, hogy hallgatóinak tudományos fejlődését szívügyének tekintette, s ennek lehetővé tételére nem sajnálta az időt és a fáradságot. Néhány, Szinnyeivel kapcsolatos személyes élményemről, amely emberi arculatának megrajzolásához adalékul szolgálhat, számot adtam azon az emlékünnepélyen, amelyet a Magyar Nyelvtudományi Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia I. Osztálya Szinnyei József emlékére 1957. május 27-én rendezett (l. Magyar Nyelv 1957: 327.). Meg kell azonban jegyeznem: Szinnyei Józsefet, az embert nemcsak egyéni sorsok érdekelték. Hogy mit tett a magyar nép jövőjének záloga, a magyarnyelv érdekében, fentebb már olvashattuk. Ám aggódó tekintettel figyelte a finn nép sorsának alakulását is, amikor jövőjét a múlt század végén a cári önkény következtében komoly veszély fenyegette. Jele ennek az, hogy neve ott szerepel azon 1050 európai tudós, művész és politikus névsorában, akik 1899-ben felirattal fordultak II. Miklós orosz cárhoz a finn nép szabadságjogainak biztosítása érdekében. Érthető, hogy Szinnyei nemzetközi mértékkel mérve is jelentékeny tudományos tevékenységét és emberi értékeit a külföld is elismerte. Annak a tisztelemek a jellemzésére, amely őt nemzetközi viszonylatban övezte, ide iktatom a kiváló finn nyelvtudósnak, Y. H. Toivonennnak a szavait: „Szinnyei József Magyarországon szaktudományunk megújítója s egyszersmind annak elismert, tekintélyes, bölcs vezető egyénisége volt sok évtizeden keresztül.”
Összefoglalva: munkaszeretet, pontosság, igazságra törekvés, megértés embertársai és a közösség érdekei iránt – ezek azok az emberi tulajdonságok, amelyek Szinnyei Józsefet jellemezték. Olyan tulajdonságok ezek, amelyek a tudomány művelőinek mindenkor díszére válhatnak.
