A RATIO HATÉKONY VÉGREHAJTÁSA ÉRDEKÉBEN KIFEJTETT TEVÉKENYSÉGE
A RATIO HATÉKONY VÉGREHAJTÁSA ÉRDEKÉBEN KIFEJTETT TEVÉKENYSÉGE
Az „életbe kilépők” szintjéig követtük Ürményi reformművének gondolatait. „A Ratio tanterve oly hatalmas fordulatot jelent hazánk művelődésében, aminőre sem azután, sem azelőtt nincsen több példa” – írta Fináczy Ernő. Ami legalábbis a népoktatás érdekében kifejtetteket illeti: euforizmusa nem tűnik túlzottnak, főleg ha a Ratio Educationist nem önmagában, hanem a hozzá kapcsolódó intézkedésekkel együtt vizsgáljuk.
Az elemi iskolák tantervét illetően a Ratio csak keretszabályozást ad: a részletes tanterv és módszertan kidolgozását egy külön e tárgyban összehívandó konferenciára bízza. 1778. május 1-jén nyitja meg Patachich Ádám kalocsai érsek, az egyetemi tanács elnöke Budán a nemzeti iskolák felügyelőinek részvételével tartott országos értekezletet, mely a népiskolák egységes tanrendjének meghatározásával, a szükséges tankönyvek előállításával és általában a Ratio végrehajtásának kérdéseivel foglalkozik. Az értekezlet részletes tematikáját (puncta instructionis) Ürményi dolgozza ki, úgyszintén a tanácskozás eredményeit rögzítő dokumentumot is (Projectum Budense) ő szerkeszti egybe. Ez utóbbi a Ratio végrehajtásához sokáig gyakorlati útmutatóul szolgál. Ez a projektum – túllépve a Ratio kereteit és visszanyúlva a pozsonyi Comissio Scholastica 1775-ös intézkedéséhez, mellyel az elrendelte a tankötelezettek nyilvántartásba vételét – gyakorlatilag az általános tankötelezettség elvéből indul ki. „A városi hatóság azon szülőktől vagy gyámoktól, akik gyermekeiket félelemből vagy tudatlanságból vagy más el nem fogadható okból otthon tartják…, e nagy gondatlanságuk és hanyagságuk büntetéseképp… a tandíjat hajtsa be és a gyermekeket szülőik akarata ellenére is az iskolábajárásra kényszerítse.”
(Nincs adatunk arra, hogy ez a rendelkezés végrehajtásra került volna, de felvétele a projektumba minden valószínűség szerint Ürményinek tudható be, aki eredetileg a házitanítókra is ki akarta terjeszteni a közoktatás hatályát: ezek ui. csak a gimnáziumok igazgatóinak engedélyével lettek volna felfogadhatók. A kéziratnak ez a passzusa a nyomtatott szövegből kimaradt.)
A projektum részletesen szól a nemzeti iskolák felügyelőinek hatásköréről, felügyeleti joguk gyakorlásának módjáról, ügyvitelükről, a „rektorok” és a tanítók kötelességeiről, eltiltja a tanítókat a hivatásukhoz nem illő mellékfoglalkozásoktól (például: a jegyzői munkától), kitér a leányok oktatásánál irányadó „különleges” szempontokra, megemlékezik a vasárnapi ismétlő oktatásról, eltiltja a zugiskolákat, gondoskodik a házitanítók tevékenységének ellenőrzéséről, az árvaházak létesítésének és működésének szabályozásáról, kötelességévé teszi a helyi hatóságoknak az iskolaépületek emelését és felszerelését. Külön szól a hitoktatók feladatairól és jogairól, a hitoktatás új módszeréről (mely szerint a növendékeknek ezentúl saját szavaikkal kell felmondaniuk a vallástani leckéket is) és részletesen taglalja a tantárgyak anyagát.
(A rendkívüli tárgyak közé sorolt hazai történelmet többé nem egyszerűen a csaták és uralkodói tettek leírásának, hanem egyszersmind a hazai „mesterségek és művészetek” fejlődésrajzának tekinti, a hazai földrajzot topográfiaként, vagyis az ország gazdasági, ipari és kereskedelmi viszonyainak leírásaként kívánja oktatni, a rajztanítás deklarált célja a hazai mesterségek felvirágoztatása: „…a pusztán gyönyörködtető rajzolás nem idevaló: a tanulók is olyan tárgyakat rajzoljanak, melyeket majdan műhelyeikben fognak létrehozni.”)
A tanítók képzését elsőrendű feladatnak tekinti a projektum, „mert ettől függ a most meghonosított új módszerek minden sikere”. (Ez a felismerés, mint látni fogjuk, a későbbiekben sok gondot és munkát szerez még Ürményinek.) A normáliskolákon a tanítójelölteknek (akik gyakran már ténylegesen működő tanítók) külön tanfolyamon kell elsajátítaniuk a jövendő hivatásukhoz megkívánt különleges ismereteket: a nyelveket, a rajztudást, a zenét és „a helyes módszert”. Két ilyen tanfolyamot kell szervezni minden normáliskolán, a tanfolyamok 4–5 hónapig tartanak, az oktatási idő zömét az elméleti előadások töltik ki. Minden tanítójelölt 14 napra kap egy osztályt, melynek tanítását megfigyeli, végül 8 napon keresztül maga végzi a tanítást a vezető tanító (az iskolaigazgató) jelenlétében, aki elkövetett hibáira „barátságosan figyelmezteti”.
A projektum felsorolja az elkészítendő elemi iskolai tankönyveket is: a szépírásra (mely még a tintakészítés és tollvágás módszerét is tartalmazza), a helyesírásra, a számtanra, a nyelvtanra, a latin alaktanra, a geometriára és „polgári építészetre”, az elemi fizikára és a naptárak magyarázatára.
A tanítóképző tanfolyamok tankönyve a „vezérkönyv”, mely a Ratio által az elemi iskolai oktatás módszertanául előírt Felbiger-féle (másként: sagani) módszer alapjaival ismertet meg. Ez – az elemi oktatásunkban részeiben nagyon sokáig élő, úgynevezett „normális” módszer – az egyetlen, melyet Ürményiék közvetlenül az osztrák Schulordnungból vettek át, öt elemből áll, ezek: az együttolvasás, az együttes tanulás (osztálytanítás), a betűs módszer, a táblázatos módszer és a kérdező módszer vagy katekizálás.
A betűs módszer a memorizálás segédeszköze: a tanító a kívülről megtanulandó mondat szavainak kezdőbetűit felírja a táblára; a táblázatos módszer viszont a tanulás bázisának tartott memorizálást a vizualitás lehetőségével egészíti ki, és azt jelenti, hogy minden tantárgy anyagát – rendszerint különböző alakú zárójelek segítségével – áttekinthetően tagolt táblázatokba kell foglalni. A két módszer a katekizálásban realizálódik: ennek értelme, hogy maga a tanítás előre megfogalmazott kérdések és feleletek formájában történik.
A magyar közoktatás első tanéve saját tankönyvek nélkül indul, egyelőre az osztrák tankönyveket használják. Ürményi – a Projectum Budense életbeléptetésére vonatkozó előterjesztésében – a hazai iskolakönyvek kiadását legsürgősebb feladatként jelöli meg, javasolva, hogy a császárnő a helytartótanácsot bízza meg azok kidolgoztatásával. A szerkesztés módszeréül azt javasolja – összhangban azzal, amit a Ratio „a német nyelv különleges hasznáról” általában mond (102. §.) -, „hogy az ilyen könyvek két nyelven készültenek, az egyik hasábon német nyelven, a másikon vagy magyarul, vagy valamely más nemzeti nyelven: ekként a zsenge korban levő ifjúság anyanyelvén könnyebben tanulja meg a nemzeti iskolák tárgyait és egyúttal valamennyien kellően elsajátítják a német nyelvet… azok pedig, kiknek anyanyelvük a német, alkalmat nyernek egy másik nemzeti nyelv megtanulására is, főleg olyanéra, mely a szomszéd vidéken uralkodik”. (Megfontolt tanács ez: egyrészt beleillik az udvar távlatos terveibe, másrészt, éppen nemzeti érdekből, figyelemmel van az ország néhol igen kevert népességi viszonyaira – például 1777-ben Budán a lakosságnak csak 4,58%-a, Pesten 20,75%-a magyar anyanyelvű.) A javaslat – királyi rendelettel – megvalósul, 1779-től kezdve egymásután jelennek meg a budai egyetemi nyomdában készült tankönyvek, a magyar, német és szlovák nemzeti iskolák számára.
Az első „kéthasábos” magyar ábécéskönyv (ABC könyvetske a’ nemzeti iskoláknak hasznokra) szerzője Révai Miklós, az első rendszeres magyar nyelvtankönyv 1781-ből a Magyar Grammatica, vagy-is haza nyelvnek gyükeres megtanulására való intézet. A Projectum tehát, külön tantárgyi rangra emelés híján is, mintegy „becsempészte” a tananyagba a magyar nyelvtan tanítását.
A tankönyvek után a tanítók létszámhiánya a legnagyobb probléma: az első tanév megindulásakor a legtöbb gimnáziumban, hogy egyáltalán megkezdhessék a tanítást, egyes osztályok összevonásával próbálkoztak. Ürményi ebben – joggal – az egész középoktatási struktúra veszélyeztetését látta.
A probléma áthidalására a helytartótanács Tanügyi Bizottságával sikerül elfogadtatnia a „lefokozás” elvét. E szerint: 1. mivel a nagy gimnáziumokban a Ratio minden tantárgyhoz külön tanárt rendel, a létszámhiány nem ellensúlyozható azzal, hogy ugyanaz a tanár két iskolában is tanítson egyidejűleg, 2. ha a gimnáziumban mutatkozó tanárhiányt a tankerületi főigazgató nem tudja felszámolni, az érintett nagygimnáziumot kisgimnáziummá vagy akár egyes grammatikai osztályokra „fokozzák le” és 3. a nem megfelelő módon ellátott osztályok átminősítését még akkor is végre kell hajtani, ha ezekben az általánosan szükséges tárgyakon kívül ún. esztétikai tárgyakat is tanítanak – a cél, hogy inkább jól ellátott kisgimnáziumokként működjenek.
A Projectum Budense hatályosulása érdekében kifejtett aktivitása után Ürményinek mindenekelőtt a protestánsok ellenkezését kell leszerelnie. A protestánsok 1777-es Ratio-ellenes folyamodványa ellenében kancelláriai Emlékiratban kifejti: a tankerületi főigazgatók személyükben a király legfőbb felügyeleti jogát, a suprema inspectiót gyakorolják, tehát a protestáns iskolai oktatás feletti felügyeletük (a Ratio 64. §-a szerint) egyrészt semmiképp nem jelent új dikaszteriális alárendeltséget, másrészt maga a Ratio tilalmazza az oktatásban a felekezetek közti diszkriminációt. A cél érdekében Ürményi – nyilván tudatosan – elhallgatja, hogy a protestáns iskolatartás helyi jogairól szóló artikuláris törvénycikkek tartalma jóval több, mint a katolikus hitoktatást nyújtó iskolán belüli megkülönböztetés tilalma, s még ha a Ratio nem biztosít is hatáskört a főigazgatóknak a törvénybe iktatott protestáns jogok felett, az úgynevezett artikuláris helyeken élvezett kedvezményeket óhatatlanul meg fogja szorítani a Ratio folytán létrehozandó intézményrendszer. (Már a közeljövő őt igazolja: a türelmi rendelet, majd az 1791. XXVI. tc. folytán a katolikus állami iskolák elvesztik korábbi privilegizált jellegüket.)
Csupán a Ratio Educationis tette lehetővé, hogy az oktatás hazánkban is politikai feladattá váljék. Hogyan működött, hogyan volt irányítható az új fórumrendszer? A tanügy országos irányítását elvben a helytartótanácsnak kellett végeznie. Valójában önálló döntést ekkor még nem hoz, ténykedése kimerül abban, hogy formailag megerősíti a kebelében működő Tanügyi Bizottság javaslatait.
A bizottság – tagjai közt a királyi kancellária és a helytartótanács, tehát a Bécs és Pozsony között „ingázó” Ürményivel – lázas tevékenységet végez. Állandóan ülésezik, minden jelentést megvitat, mintegy szakminisztériumként elvégzi mindazokat az operatív és irányító feladatokat, amit e téren a ráruházott legfőbb felügyeleti jog kapcsán a központi politikai kormányszéknek kell intéznie. A Ratio szerint a bizottság elnöke egyben a királyi egyetem főigazgatója – ezt a tisztet töltötte be Ürményi 1806-tól, amikor a második Ratio folytán az egyetem elnöke már nem rendelkezett ekkora hatáskörrel –, aki egy személyben ráadásul az egész magyarországi tanügy főigazgatója is. „Sajátos feladata, hogy legfelsőbb szinten ellássa az egész közoktatás felügyeletét: a király nevében mint királyi megbízott három évenként meglátogassa az egyetemet, a többi iskolát annyiszor, ahányszor jónak látja, vagy pedig ahányszor az ügyek ezt megkövetelik; alaposan megvizsgálja, hogy milyen az egyetem s a többi iskola jelenlegi helyzete,… lelkiismeretesen megtartják-e az előírt tanügyi szabályzatot, megfelelőképpen fegyelmezett-e az ifjúság…”
A bizottság elnöke – mai terminológiával már-már felelős miniszter – így az egyetemet is, a tankerületi főigazgatókat is, sőt az ország valamennyi oktatási intézményének vezetőjét közvetlenül ellenőrizheti, részükre utasítást adhat, beleértve az anyanyelvi iskolák külön felügyelőit is. (Mivel a nemzeti iskolák sokasága „különleges gondoskodást kíván”, a Ratio kettős felügyelet alá helyezte őket.) Íme: az ország összes iskolája, még a legeldugottabb is, közvetlen kapcsolatba jutott az államhatalommal. A jozefinizmus legmerészebbnek tartott álma, megelőzve igazi „álmodóját”, az oktatásügy terén megvalósult.
S az állam mostantól mindenkiről, aki részévé vált a művelődésnek, tudni akar: Ürményi indítványára elrendelik, hogy a tanulók előmeneteléről és „erkölcsi magaviseletéről” az iskolák igazgatói (az ő tisztüket is a Ratio hozta létre) félévenként részletes kimutatást adjanak a tankerületi főigazgatók részére, és a tanulók tanulmányi eredményeit (az „érdemsorozatokat”) az iskolák nyomtatásban tegyék közzé.
Ürményi tevékenységének köszönhetően kapunk képet az új oktatási rendszer első éveinek iskolahelyzetéről is, vagyis arról; hogyan érvényesültek a valóságban a Ratio elvei? 1779 nyarán Ürményi uralkodói megbízást kap a nevesebb tanintézetek végiglátogatására, hogy személyes tapasztalatok alapján mérje fel a megreformált tanügy országos helyzetét. Jelentése (Országos Levéltár Udvari kancelláriai iratok, Acta Generalia 5297/1779 szám) mai szemmel meglehetős aggasztó képet fest. Ürményi szerint a legtöbb grammatikai iskola és gimnázium tankönyv nélkül működik, mert a szülők sokallják a pénzt rájuk, a felsőbb iskolák részére előírt tankönyvek pedig egyszerűen nem kaphatók. Például: az akadémiák részére még egyáltalán nem készültek el a jogi tankönyvek, akárcsak Magyarországnak az új tantervben előírt földrajza, miért is az iskoláknak be kellett érniük Bél Mátyás akkor már elavult könyvének új kiadásával. De az elkészült középiskolai és akadémiai tankönyvek közül is jó néhány – így a „gondolkodástan”, a természetjog, a természetrajz és a „gazdaságtan” – pedagógiai alkalmatlansága miatt használhatatlan. Ürményi szerint e tankönyvek oly kevéssé voltak áttekinthetők, hogy maguknak a tanároknak is komoly nehézségeket okoztak. Még ennél is nagyobb baj volt szerinte a szemléltető eszközök csaknem teljes hiánya. Nemcsak a természetrajzi gyűjtemények hiányoznak, de a geometriai és fizikai segédeszközök, térképek is – még az ország akkori fővárosában, a Pozsonyban levő gimnáziumban is. (Érdeme az is, hogy a megyék többsége 1782-ben végre – az ország első korszerű térképének elkészítése végett – felterjeszti a régi Bél-féle megyeleírások javított-kiegészített változatát. Lásd: Országos Levéltár Kancelláriai iratok, A-39: 1827/1782 és 85/1783. szám.) Keserűen állapítja meg, hogy a tanári kar a Ratio szellemét – kevés kivételtől eltekintve – még nem érti meg, így például rendkívüli tárgyat a legtöbb helyen „hallgatók hiányában” nem tanítanak, a másodrendű gimnáziumi és az akadémiai tananyag ismeretterjesztés-forradalmasító újdonsága, az újságolvasás tanítása („előadások újságközlemények alapján”, metodikájának kidolgozására Ürményi külön tanulmányt készíttetett) csak azon a néhány helyen folyik, ahol a tanár hajlandó saját pénzén járatni a Bécsben megjelenő Ephemerides Vindobonensest. (Az Ürményi által e célból megjelentetni kívánt budai egyetemi lap, az Ephemerides Budenses csak 1790-ben jelent meg, más kiadásában.) Ugyancsak elenyészően kevés iskolában valósultak meg a Ratiónak a testnevelő játékokra („játékos foglalkozások”) vonatkozó – a XVIII. századi közoktatásban példa nélkül álló – előírásai, mert az iskolafenntartók nem akartak vagy nem tudtak „játékhelyet” rendelkezésre bocsátani.
A Ratióval megvalósuló „hatalmas fordulat” tehát az első években még aligha volt mérhető, tapasztalható: sokkal inkább látszik igaznak az a megállapítás, hogy ez a rendszer életbeléptetése ellenére is sokáig csak reformterv maradt. Olyan nagy és átfogó koncepció volt, hogy megvalósításához egy egész nemzedéknek kellett felnőni. Társadalmi hatása – a felvilágosodás és természettudományos gondolkodás mintegy felülről, központilag történő „beoltása” – csak évtizedek múlva vált igazán érezhetővé – de az maga volt a reformkor. Elsőnek megvalósuló nagy vívmánya, a népoktatás intézményesítése tette lehetővé, hogy a reformkor szellemi megalapozása legyen.
