A SZTAMBULI ÉVEK
A SZTAMBULI ÉVEK
Amikor tanulmányainak Keleten való folytatásának gondolata felvetődik benne, Vámbéry nevét már valamelyest ismerik a tudós körök. Tudnak arról a fiatalemberről, aki kitűnő nyelvtehetséggel bír, s aki Repiczky Jánosnál, a pesti egyetemnek a török nyelv oktatásával megbízott tanáránál csiszolgatja önerőből szerzett török nyelvi ismereteit. Így amikor erkölcsi és anyagi támogatásáért ezek, elsősorban pedig az Akadémia színe elé lép, messzemenő jóindulat kíséri törekvéseit.
A fiatal Vámbéry világosan fogalmazza meg vállalkozásának célját: a keleti nyelvek tanulmányozásában akar előrehaladni, hogy így jusson majd el Ázsiába, ahol a magyarok eredetét akarja kutatni. Ez pedig – Kőrösi Csoma Sándor emléke is elevenen él – olyan gondolat, amely megnyeri a nemzeti eszmét az abszolutizmus nehéz napjaiban is ápoló tudós világ támogatását.
Ballagi Mór és Kemény Zsigmond ajánlásával eljut Eötvös József báróhoz, aki Hunfalvy Pállal, a magyar őstörténet kutatójával, s Teleki József gróffal, a középkori magyar történelem mesterével, az Akadémia elnökével teremti meg számára a kapcsolatot. Segítségükkel fűzi tovább a magyar tudományban az ismeretség szálait. Reguly Antallal, a magyar nyelv fáradhatatlan kutatójával is kapcsolatot teremt. A kiváló tudósban, aki nélkülözéssel és szenvedéssel kísért keleti utazásával szinte a honi finnugor nyelvészeti kutatások alapjait vetette meg, Vámbéry az őshaza kutatásának mártírját látta. „A lélek, melyet ő belém öntött, elválaszthatatlan részem maradt mindörökre” – írta visszaemlékezései során (Küzdelmeim. 108.). Lelkes biztatója Jerney János, a magyar őstörténet másik szorgalmas kutatója is.
Az anyagi eszközök előteremtése nem kis gondot okoz támogatóinak. S nem könnyű az útlevél megszerzése sem Törökországba. Az ügyet az akkor ugyan már erősen megfogyatkozott konstantinápolyi magyar politikai emigráció léte különösen gyanússá és veszélyessé avatja a Habsburg hatóságok szemében. Az útipapírok megszerzése Eötvös József személyes támogatásával válik lehetővé.
Végül elhárulnak az összes akadályok Vámbéry útja elől, s 1857 márciusában egy dunai gőzhajón útra kelhet Törökország felé.
A dunai, majd a tengeri út, a Boszporuszba való megérkezés felejthetetlen élménye. S örömteli izgalmát az sem csökkenti, hogy minden krajcár nélkül száll partra. A szerencse azonban mellé szegődik: már az első órákban kapcsolatba kerül emigráns honfitársaival, akiknek bizalmatlansága az otthonról érkező ismeretlen személlyel szemben hamar eloszlik. Segítenek is neki a kezdeti nehézségek áthidalásában.
Az élet itt sem könnyű számára. De beveti magát a nagyváros forgatagába, hogy életét – egyelőre máról holnapra – biztosítsa. A kávéházakban ülő törökök előtt nagy tetszést arat az irodalmi török nyelv ismeretével; felolvasással vagy éppen a népi költészet műveinek recitálásával vív ki magának tiszteletet, s keresi meg mindennapi kenyerét. „Soha sem tudtam reggel, hogy hol ebédelek, vagy hol vacsorázom; a jövő gondja nem bántott és mivel időközben a kalapom helyett fezt tettem a fejemre és elég rongyos is voltam arra, hogy kóbor felolvasónak tartsanak, a keleties csavargó élet minden kellemetességével folytak napjaim. A Boszporusz partjain élő népmozaikkal való érintkezésem javára szolgált elméleti nyelvtanulmányaimnak…” – írja visszaemlékezéseiben (Küzdelmeim. 121.).
Az új élet forgatagában nem felejtette el azonban tanulmányait sem. Szabad idejében – rendszerint délelőttönként – sokat olvas és tanul. S nemcsak a török Sztambullal tart fenn kapcsolatot. Szemtanúja az ott menedéket nyert emigrációk szomorúan reménytelen hétköznapjainak, látja hogy miként szedi a hasis áldozatait.
Eljár a Café Flammba, amely „a krimi háború után kedves találkozó helye volt a minden fajtájú és nemzetiségű csalódott kalandoroknak, facér katonatiszteknek, bukott kereskedőknek, kétségbeesett emigránsoknak, politikai rajongóknak. E jobbára éhező urak beszéde és véleménye szerint Európa és Törökország sorsa ezekben a homályos, füstös helyiségekben fog eldőlni, mert mindenikök csak úgy dobálózott a hercegekkel és miniszterekkel, mindeniköknek meg voltak a maga világboldogító tervei és mindenikök ,csak idő kérdésének tekintette, hogy Törökország ügyeinek élére jusson” – írja életrajzában (Küzdelmeim. 119.).
A vezérkarát elveszítő konstantinápolyi magyar emigráció ekkorra már jelentősen összezsugorodott. Nem kevesen éltek azonban még a török fővárosban. Vámbéryt meleg baráti kapcsolatok fűzték hozzájuk. Közülük Karacsay grófra, Türr Istvánra és Szilágyi Dánielre, de még másokra is különös melegséggel emlékezett. Szilágyi Dániellel, aki később egy nagybecsű keleti könyv- és kéziratgyűjteményre tett szert, továbbra is kapcsolatban maradt. Ennek köszönhető, hogy Szilágyi halálakor ez az értékes gyűjtemény Vámbéry kezdeményezésére és közvetítésével a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárába került, s ott most a keleti gyűjtemény értékes, sajnos mindmáig katalogizálatlan magját képezi.
Kmetty tábornokhoz fűződő kapcsolata nyitotta meg számára az utat a művelt „felsőbb” körökhöz is. Ő ajánlotta be Vámbéryt Hüseyin Daim Pasa házába házitanítónak. A török házhoz való költözése azt jelentette, hogy Vámbéry annak hétköznapjait kezdte élni. A pasa az otthonába való bevezetés első lépéseként új névvel ajándékozta meg: a török világban ettől kezdve Resid (Reşit) effendi nevet viselte. A név annyit jelent, mint becsületes, józan, derék, jóravaló.
„Ily módon lehetségessé vált számomra, hogy minden magamkényszerítése nélkül, mint Resid effendi járhassak-kelhessek a török társaságokban. Minél jobban megismerkedtem az új erkölcsi renddel, minél mélyebben hatoltam be a keletiek élet- és gondolkodásmódjába, ismerőseimnek köre annál jobban tágult, s annál könnyebben nyíltak meg számomra az ajtók nemcsak az egyszerű hivatalnokok, hanem a főbb, s legfőbb méltóságok házában is” – írja (Küzdelmeim. 133.).
Az évek során kapcsolatai kiszélesültek, a török politikai és szellemi élet számos kiválóságával került kapcsolatba. 1859-ben Rifat Pasa, a volt külügyminiszter házához kerül mint a történelem, földrajz és francia nyelv oktatója. Így közvetlen közelről ismeri meg a „török reformkor”-t, az ország „nyugatiasodását”, azaz modernizálódását óhajtó körök tevékenységét, reményeiket és gondjaikat. „A török társaság körében való szabad járásom-kelésem révén talán én voltam az első európai ember, ki mélyebb pillantást vethetett az ötvenes évek korabeli Törökország politikai és társadalmi viszonyaiba. És ez a bepillantás annyival is érdekesebb volt, mert éppen az átalakulás kezdő szakaszának, a keleti és nyugati világnézet első kölcsönhatásának voltam tanúja” – írja (Küzdelmeim. 142.) .
A török környezetben a nyelv kitűnő birtokában egyre otthonosabban mozog. Örömére szolgál, hogy társadalmi érintkezésében nem állnak előtte olyan sorompók – „arisztokrata büszkeség” vagy „rangbeli megkülönböztetés” –, mint hazájában. „Akár ha vezírnél, marsalnál, ha miniszternél vagy a szultán vejénél fordultam meg, mindenhol meleg szívességgel fogadtak, senki sem fürkészte társadalmi helyzetemet és az ifjú, ki otthon a házában obskurus zsidó tanító létére szinte rejtett életet folytatott, rövid két év alatt bizalmas barátja lett a legelőkelőbb és leggazdagabb méltóságoknak” – írta megelégedéssel, de nem kis keserűséggel is önéletrajzában (Küzdelmeim. 141.).
Új helyzete hamar kapcsolatba hozza a nagyhatalmak sztambuli követségeivel is, amelyek igénybe veszik nyelvtudását, a török világban való jártasságát és ismereteit. E megbízatásai még Abdülmecit szultán követi audienciáiig is elvezetik.
A felsőbb körökkel való érintkezése a napi politika kérdéseiben jól informálttá teszik Vámbéryt, aki ismereteit publicisztikai téren is megpróbálja kamatoztatni. Két külföldi hírlappal kerül kapcsolatba, s ezek közül az egyiknek – a bécsi lapnak – állandó tudósítója is lesz.
Nem kétséges, hogy a sztambuli évek, az emigrációkkal, majd a török vezető körökkel és a konstantinápolyi követségekkel kialakított kapcsolat, s első újságírói szárnypróbálgatásai teremtették meg Vámbéry számára a később széles körű politikai jellegű publicisztikai tevékenység alapjait. Itt kapott indítékot ahhoz, hogy e közegben is mozogjon, tudását és ismereteit – hol jól, hol rosszul – e szférákban is kamatoztassa.
Anyagi körülményei is gyökeresen megváltoztak. Önvallomása szerint Konstantinápolyban töltött utolsó éveiben „jól, sőt nagyon is jól” – mentek dolgai (Küzdelmeim. 150.). „Kényelemben, bőségben éltem, még hátaslovam is volt…” – írja (Küzdelmeim, 160.). Ez pedig nemcsak kényelmet jelenthetett számára, hanem bizonyára „státuszszimbólum”- jelleggel is bírt.
Azt gondolhatnánk, hogy az anyagi és társadalmi körülményei amely természetesen nem kis idejébe és energiájába került, erősen eltérítette eredeti tudományos ambícióitól. Nem így történt. Tanulmányait lankadatlan buzgalommal folytatta, s itt érdeklődésének középpontjában „a magyar nemzetnek és nyelvének titokzatos és máig is tisztázatlan eredete” állt (Küzdelmeim. 155.)
E törekvéseiben figyelme tulajdonképpen a törökség távolabbi, keleti ága felé irányult, s mint írja, „természetesen következett ebből az a reménységem, hogy Közép Ázsiában az összehasonlító nyelvtudomány segítségével világosságot vető sugarat lelhetek, amely eloszlatja a homályt a magyar őstörténelem sötét tájairól”.
A közép-ázsiai utazás gondolata már ekkor foglalkoztatja, de előbb a sztambuli forrásokat akarja kimeríteni. Az ottani könyvtárak keleti török kéziratait kezdi tanulmányozni. A közkönyvtárak anyagán túl rendelkezésére áll egyik pártfogójának, Ali Pasának kézirat- és könyvgyűjteménye, amely éppen a keleti török vonatkozásokban rendkívül becses kincseket rejteget.
E tanulmányaihoz fűzött elképzeléseiről és reményeiről így ír: „Közép-Ázsia nyelve, a csagatáj, vagyis a keleti török nyelv, nálunk Nyugaton akkoriban még csak Quatremčre francia orientalista munkái révén volt némiképpen ismeretes. Az oszmánok írott és népnyelve közt levő eltérésből indulva ki, hittem és reméltem, hogy az Oxuson túl élő pusztai és városi lakók beszédében föllelem a nyelvnek olyan elemeit, melyek határozottabb hasonlatosságot és rokonságot mutatnak a magyarok nyelvével, s hogy ennek következtében fontos felfedezéseket tehetek és jelentékeny módon hozzájárulhatok eredetünk kérdésének tisztázásához.” (Küzdelmeim. 157–158.)
A cél megközelítéséhez tehát – egyelőre – egy indirekt utat választ, amely igen gyümölcsözőnek ígérkezik. Tanulmányai során azonban tekintettel van oszmanisztikai vonatkozásokra, s itt a magyar tudomány speciális érdekeire is. A magyar történelem oszmántörök vonatkozásainak forrásait kutatja, s nem egy értékes mű nyomára bukkan.
1858-ban Sztambulban jelenik meg első tudományos munkája, egy német–török zsebszótár, amelyen neve először szerepel magyaros, Vámbéry alakban.
Munkájáról rendszeresen beszámol az Akadémiának, amely érdemei elismeréséül 1861-ben levelező taggá választja. Ebben az évben hagyja el Sztambult, s négy évi tartózkodás után visszatér Pestre, hogy az önmagának már korábban kijelölt úton haladjon tovább.
