A KÖZÉP-ÁZSIAI UTAZÁS
A KÖZÉP-ÁZSIAI UTAZÁS
Pesten tulajdonképpen nem sokat időzik. A néhány hónap a második keleti tanulmányút, a közép-ázsiai utazás előkészítésének jegyében telik el. Régi és új terveit kovácsolja, támogatást keres a merész vállalkozás számára.
Dessewffy Emil grófban az Akadémia akkori elnökében energikus pártfogóra talál, aki ugyan néhány tag makacs ellenzésével találja szemben magát, de mégis neki juttatja az elnökség rendelkezésére álló útisegély-összeget – ezer forintot.
Vámbéry az anyagi támogatást eldöntő akadémiai ülésen egy „búcsúszóban” vázolja útjának tudományos célkitűzéseit: „…mi a szebb és regényesebb hangzású magyarok ősi hazája helyett nyelvészeti igazságot keresünk. Mi ugyan szinte Közép-Ázsiába utazunk, de ott nemcsak az emberek jellemét, viselt ruháit, vagy fegyvereit, hanem az élő szókat, a nyelveket, hasonlítjuk; s ezt nem valami önkényes eljárás, hanem a nyelvhasonlítás felállította biztos, okszerű szabályok szerint.” (Küzdelmeim. 163.)
Az Akadémiának a keleti hatalmakhoz, Törökországhoz és Perzsiához, valamint az ott székelő európai követségekhez szóló ajánlólevele is a török-tatár nyelvek olyan célú tanulmányozását jelöli meg Vámbéry útja feladatául, amely tulajdonképpen a magyar nyelvnek az altaji nyelvekhez fűződő kapcsolatainak jobb megismerését célozza. Az ajánlólevelet Eötvös József és Toldy Ferenc írták alá.
1861 végén már ismét Konstantinápolyban van, ahonnan néhány hónapi tartózkodás után 1862 márciusában több nyomós török hivatalos és félhivatalos ajánlással a zsebében kel útra Perzsia felé. Az út Trabzonig a tengeren, majd onnan Teheránig a szárazon vezet. A perzsa főváros a következő fontos, egyben utolsó stáció Vámbéry számára a merész vállalkozás előkészítésében.
Mi tett akkor minden közép-ázsiai utazást nehézzé, az európai utazó számára szinte megoldhatatlan feladattá? Milyen körülmények vártak arra, aki egy ilyen utazásra vállalkozott? Hogyan festett Közép-Ázsia politikai térképe a XIX. század hatvanas éveiben?
Közép-Ázsia területe, azaz a Kaspi-tengertől a Tien-San hegységig terjedő terület, amely magába zárja az Aral-tavat, a türkmén sivatagot, az Oxus és a Jexartes folyó közét, ez idő tájt a szomszédos nagyhatalmak, Oroszország és Irán érdekei összeütközésének középpontjában állt. Az egymással vívott mérkőzésben Irán hosszabb idő óta védekező állásba szorulva figyelte Közép-Ázsia sorsának alakulását. A terület sorsát szemmel tartották azonban az Afganisztánban tért nyerő angolok is.
Közép-Ázsia politikai egysége, amely Timur idejében, a XIV. században, még világhódító tervek kovácsolására adott erőt, már régen a múlté volt. A XIX. században e terület három enervált politikai hatalom, a kokandi, buharai és hivai kánság ellenőrzése alatt állt. Türkménia sivatagjainak ténylegesen a nomád törzsek voltak gazdái.
A terület kánságaiban a vallási fanatizmus mezébe öltözött kegyetlen önkény uralkodott, másutt pedig az ököl törvénye döntött arról, hogy ki az úr és az alattvaló.
A kánságok a külvilágtól való hermetikus elzárkózással akarták uralmukat konzerválni. Jaj volt minden betolakodónak, különösen európainak, akiben nyomban orosz vagy angol kémet véltek felfedezni. Az ilyenekre pedig kegyetlen halál várt. Ez a sors érte el Vámbéry két merész angol elődjét, Conollyt és Stoddartot is, akiket a buharai kán kivégeztetett.
Nem kevesebb veszély leselkedett az utazóra a türkmén sivatagban sem, ahol a rablócsapatok foglyaikat – ha busás váltságdíjat nem remélhettek – a szó szoros értelmében rabláncra fűzve hajtották Közép-Ázsia rabszolgapiacaira.
A vallási fanatizmus táplálta erőszak fala mögé zárt világ szinte teljesen ismeretlen, volt a csápjait akkor már mindenfelé kiterjesztő Európa számára.
A Közép-Ázsiába való indulás útjában azonban Teheránban váratlan akadályok tűnnek fel. A legkedvezőbb útvonal Észak-Afganisztánon keresztül vezetne. Az afgán belviszályok azonban, amelyek hátterében éppen Perzsia áll, lehetetlenné teszik, hogy Vámbéry ezen az úton elinduljon Közép-Ázsia kapuja, Herat felé.
A kényszerű várakozást Vámbéry Perzsia megismerésére használja fel. A török követség segítségével elnyeri a teheráni hivatalos körök támogatását, s ezek segítségével útját dél felé veszi. Iszfahánba és Sirázba látogat el: a régi Irán történetének és kultúrájának emlékeit keresi fel e rövid utazás során, De élénken figyeli Irán népének jelenét is. Ez útjának tapasztalatait később egy önálló útleírás-monográfiában foglalja össze.
1863 elején már visszatér Teheránba. Figyelme ismét Közép-Ázsia felé fordul. A teheráni török követségen gyakran látja a Mekkából Közép-Ázsiába hazatérő zarándokokat. Kapcsolatba kerül velük, s megszületik fejében a merész gondolat, amely közép-ázsiai tervei megvalósulásának kulcsát jelentheti. Útleírásában így ír erről: „…ezen emberek egészen – vad, szinte ijesztő külsővel bírtak, mégsem állhattam ellent azon gondolatnak: nem volna-e jó, ha e zarándokok társaságában tenném meg közép-ázsiai utamat? Ők, mint bennszülöttek, legjobb mentoraim lehetnének, azonkívül Resid Effendi dervisnek tartanak, mint ilyet láttak a török követségnél, s nem a legjobb lábon állnak Buharával, Közép-Ázsia ezen egyetlen városával, melytől magam is féltem, mert elődeim szerencsétlen sorsa félnem tőle megtanított.” (Dervisruhában. 77.)
Teheráni házigazdái minden aggódása, sőt a kiszemelt utitársak által vázolt nehézségek ellenére is kitart e gondolat mellett, amely hamarosan tetté érik. A közép-ázsiai zarándokok előtt természetesen gondosan eltitkolja kilétét és útjának céljait. Azok csak annyit tudnak róla, hogy a szentéletű dervis Hiva, Buhara és Szamarkand sírjait akarja felkeresni.
Jómaga rongyos dervisnek öltözik, hogy külsejében is útitársaihoz igazodjon, „akik jobban hasonlítottak borzasztóan eltorzított csavargókhoz, mint jámbor zarándokokhoz” (Dervisruhában. 79.).
1863 márciusának utolsó napjaiban Vámbéry végre Teheránból is elindul közép-ázsiai útjára, amelynek leírása bevonul majd a klasszikus útleírások sorába, s egy csapásra világhírt teremt számára.
Leírhatatlan nehézségek, lemondások és szenvedések kísérik útját. Élete szinte állandó veszélyben van. Jómaga is tudja, hogy fejével játszik, s szerepében egy tévedésért életével fizethet.
A több mint kilenc hónapos utazás folyamán valóban mindenbe belekóstol, amit megjósoltak neki. A sivatagi utazás során nemcsak a homokviharral és a kínszomjjal ismerkedik meg, de menekülnie kell a türkmén rablók elől is. Személyét mindvégig gyanú veszi körül, s számtalan csapdát kell kikerülnie. Betolakodó kémet gyanítanak benne az egyszerűbb emberek is, a hivatalnokok pedig elsőrendű kötelességüknek tekintik, hogy jöveteléről a „fennsőbbséget” értesítsék. Így a hivai és buharai kán személyes audiencián győződik meg kilétéről.
Nyelvtudásán túl itt kamatozik igazán az, hogy isztambuli évei alatt olyan nagy buzgalommal látogatta a muzulmán teológiai iskola előadásait. Itt nemcsak az iszlám elméletére van szüksége. Sokkal többre: egy abban gyökerező általános habitusra.
Vámbéry a tűzpróbát jól kiállta. Ez pedig fényes lehetőséget teremt számára, hogy megismerje Közép-Ázsia népeinek mindennapi életét, gazdasági és politikai viszonyait.
A Kaspi-tenger partján és a türkmén sivatagban szemtanúja a nomád türkmének rabló kalandozásainak, amelyek elsősorban Perzsia ellen irányultak. Útjának első szakaszát éppen ilyen rablók társaságában teszi meg, akik azonban őt a dervisnek kijáró tisztelettel veszik körül. Még arra is ajánlatot kap, hogy mint bölcs sejk, legyen egy nagyobb türkmén rablócsapat vezetője.
Közép-Ázsia városaiban látja az embertelen rabszolgapiacot, s képet alkothat magának a kánoknak a vallás leplébe burkolt, minden elképzelést felülmúló kegyetlen uralmáról. Ezt idézik következő sorai: „A legutolsó udvarban mintegy háromszáz csaudor hadifoglyot találtam, kiknek teste rongyokkal volt fedve, s a haláltól való félelem, s éhség által néhány nap óta kínozva máris olyanok voltak, mint a sírból kikelt halottak. Már el volt különözve … olyanokra, kiket rabszolgákul lehetett eladni vagy elajándékozni; és olyanokra, kik … a kán által rájuk mért büntetés alá estek. Az első osztálybelieket tíz-tizenötével, vas nyaklókarikákkal egymáshoz láncolva kísérték el, a másik osztálybeliek pedig türelmes megadással várták iszonyú sorsukat, s mint valami összekötözött bárányok jelentek meg hóhéraik keze között.” (Dervisruhában. 169.)
Vámbéry útja a türkmén sivatagon keresztül Hivába, Buharába és Szamarkandba vezetett. Jóllehet megfordult fejében az is, hogy útját Kelet-Turkesztánon keresztül Peking felé vegye, s így az újkor Marco Polójának nevezhesse magát, végül mégis a visszafordulás mellett döntött.
Észak-Afganisztánon keresztül tér vissza Teheránba, ahol megkezdődik a vállalkozás diadalútszakasza.
