VÁMBÉRY TURKOLÓGIAI MUNKÁSSÁGA
VÁMBÉRY TURKOLÓGIAI MUNKÁSSÁGA
Vámbéry turkológiai munkássága hű tükörképe széles körű tudományos érdeklődésének. Figyelme az egész törökségnek szólt, s túl ezen, nem korlátozódott egy meghatározott tudományos diszciplínára. Jóllehet, kutatásának középpontjában a török nyelvek történetének emlékei és kérdései álltak, fontos szerep jutott a török népek múltjához fűződő, főként etnikai-néprajzi kérdések vizsgálatának is.
S az utókor sem feledkezett el róla. A Magyar Tudományos Akadémia nemcsak hagyatékát őrzi. Kegyelettel gondozza sírját is, s kezdeményezésére a pesti Dunaparton ma emléktábla figyelmeztet arra, hol volt a nagy tudós utolsó lakhelye.
A XIX. század ezen évtizedei a törökség jelenének és múltjának új dimenzióit tárták fel, s merőben új perspektívát vázoltak fel a kibontakozóban levő új tudományszak, a turkológia számára. Vámbéry munkássága ebbe a folyamatba ágyazódik bele, ehhez jelent fontos hozzájárulást.
A korabeli tudományos érdeklődés középpontjában hosszú időn át – érthető módon – az európai történelmet a korábbi századok során nagyhatalmi rangon befolyásoló Oszmán Birodalom állt. E sajátos, s a XIX. században már az agonizálás fázisába lépő politikai alakulat nyelvi és etnikai viszonyaira, történetére és irodalmára vonatkozó kutatások komoly eredményekkel, nem egy területen már színvonalas szintézissel büszkélkedhettek.
Annál kevésbé volt ismert a közép- és belső-ázsiai, szibériai, kaukázusi és pontusi török népek múltja és jelene. E török nyelveknek egymáshoz való viszonya éppen úgy homályban volt, mint nyelvi emlékeik, amelyektől a tudomány – nem kevéssé az indoeurópai nyelvek viszonyát tisztázó összehasonlító-történeti nyelvi vizsgálatok kisugárzása folytán – e nyelvek eredetének és fejlődésének megvilágítását várta.
Vámbéry ezen a területen, a tudományos irodalomban gyakran keleti török néven szereplő török népek nyelvi és irodalmi emlékeinek feltárásában és feldolgozásában vitte jelentős mértékben előre a turkológiát. E részterület művelésének voltak ugyan előzményei, főleg francia és angol tudósok munkáit kell kiemelni, kétségtelen azonban, hogy a páratlan becsű emlékanyag Vámbéry munkásságával került igazán reflektorfénybe.
Még 1862-ben, azaz közép-ázsiai utazása előtt tett közzé Budenz József közreműködésével egy keleti török szójegyzéket, amelynek kéziratára konstantinápolyi tanulmányai során bukkant. A mű a szójegyzék első címszava nyomán Abuska címet kapott, s így vonult be a tudományos irodalomba.
1867-ben Ćagataische Sprachstudien cím alatt újabb műve jelenik meg erről a területről. A cím alapján az olvasó a könyvtől a csagatáj, azaz a középkori keleti török irodalmi nyelvbe való bevezetést várja. A mű meg is felel ennek a várakozásnak, de ennél lényegesen többet nyújt. Bepillantást biztosít a keleti török nyelvek jelenébe is, vázolja azok különbözőségeit, sőt egykorú folklórtermékeken keresztül szemlélteti is azokat. A műhöz csatlakozó szótár hosszú ideig a turkológusok becses forrásának és kézikönyvének számított. A műben, amelyet a tudományos világ nagy elismeréssel fogadott, bőségesen kamatoztak Vámbéry utazásának tapasztalatai, az élő keleti török nyelvek területén való ismeretei.
1870-ben jelenik meg az Uigurische Sprachmonumente und das Kudatku Bilig című műve, amely a török nyelvek egyik igen korai, s így rendkívül fontos nyelvemlékét állítja a figyelem középpontjába. A Kutadgu bilig (később ez az alak bizonyult a cím helyes olvasatának) azaz A boldogító tudomány, tulajdonképpen verses bölcseleti mű, amely az uralkodás és a kormányzás problémáit tárgyalja, 1069-ben a közép-ázsiai karahanida birodalom egyik kulturális centrumában íródott. A műnek Vámbéry korában csak egy kézirata, a Bécsben őrzött ujgur betűs változat volt ismeretes. Vámbéry mind a paleográfiai problémák megoldása, mind a nyelvi kérdések értelmezése tekintetében olyan úttörő munkát vállalt magára, amely a turkológusok számára jelentősen kitágította a nyelvi múltba való visszapillantás horizontját. Mint minden úttörő munka, ez sem volt mentes hibáktól és tévedésektől. Érdemeit azonban elsősorban a fontos nyelvemlék későbbi tanulmányozói húzták alá, akiknek már további kéziratok, s természetesen sokkal nagyobb nyelvtörténeti anyag állt rendelkezésére. A Kutadgu bilig kiadására és feldolgozására való vállalkozás jelentőségét akkor méltányolhatjuk igazán, ha arra gondolunk, hogy a törökség ezen páratlan becsű nyelvemlékének feldolgozása még napjainkban sem zárult le kielégítő módon.
Következő nagyobb nyelvemlék-monográfiájának megjelenéséig – közben más problémák sora foglalkoztatja – majdnem két évtized telik el, 1885-ben lát napvilágot Bécsben Die Scheibaniade. Ein özbegisches Heldengedicht in 76 Gesängen von Prinz Mohammed Salih aus Charezm című műve, amely ismét egy értékes bécsi keleti török kézirat szisztematikus leírását jelenti. Muhammad Szalih e műve, amely a XVI. század elején Transzoxániát uralma alá hajtó Sejbanida dinasztia egyik legjelentősebb alakjának állít emléket, természetesen a történelem és irodalom kutatói számára is páratlan értékű forrást jelent.
A fentiekben Vámbérynek a keleti török nyelvemlékeknek szentelt monografikus feldolgozásait vettük számba. A tudományos folyóiratokban természetesen még számos hasonló tanulmánya látott napvilágot, amelyek a maguk idejében nem kevésbé voltak jelentősek.
A török nyelvek múltjának tanulmányozása során nem feledkezett meg az oszmán-török nyelv emlékeiről sem, bár érdeklődése elsősorban a keleti törökséghez kötötte. Neki köszönhetjük az első monografikus oszmán-török nyelvemlékkiadást (Alt-osmanische Sprachstudien. Leiden, 1901.), amely egy értékes XIV. századi kézirat közlésén túl az első elemző betekintést nyújtja e fontos török irodalmi nyelv múltjába.
Kevesebb siker kísérte a török nyelvek etimológiai szótárával kapcsolatos vállalkozását (Etymologisches Wörterbuch der turko-tatarischen Sprachen. Leipzig, 1878.) és a XIX. század utolsó éveiben megfejtett orhoni vagy ótörök feliratok magyarázatához írt tanulmányát. Az előbbi szervesen kapcsolódott magyar–török nyelvhasonlítási tanulmányaihoz, ahol munkásságát – mint látni fogjuk – joggal érte gáncs.
A nyelvtudomány általános metodikájában való gyengeségei, amelyeket később kritikus szemmel jómaga is átlátott, e munkáiban ütköztek ki a legszembetűnőbben. A nyelvi források feltárásának és bemutatásának területén kitűnő nyelvi ismereteivel könnyen oldotta meg a felbukkanó problémák zömét. A nyelvi anyag további megszólaltatásában hiányzott azonban számára a korszerű tudományos metodika iránytűje, s ezt a hiányt olykor egyéni fantáziával, megalapozatlan spekulációval próbálta pótolni. A metodika kritikus elsajátítására később sem vállalkozott, s így – hiszen a tudomány órái nem álltak meg – a tudományos műhelyét jellemző elmaradás csak tovább nőtt Az úttörő vállalkozás dicsérete azonban itt is joggal megilleti. Különösen akkor, ha arra gondolunk, hogy a török etimológiai szótár ügye csak a mi századunk 60-as éveiben került komoly vállalkozások formájában napirendre, s lényegében még ma sem tekinthető lezárt tudományos kérdésnek, megoldott feladatnak.
Heves bírálatot váltott ki Buhara történetéről írt munkájával is (l. bibliográfia), amelyben a történeti vizsgálatok síkján lényegében a már említett hibák, metodikai fogyatékosságok ismétlődtek.
Elismerés kísérte azonban a török népek ősi kultúrájára, ill. jelenkori néprajzára vonatkozó tanulmányait. Az első ilyen műve (Die primitive Cultur des turko-tatarischen Volkes. Budapest, 1879.) etimológiai tanulmányaiból nőtt ki : a nyelv szókincsét érintő történeti tanulmányok segítségével akart a szavak mögött rejlő tartalmi összefüggésekbe behatolni, hogy felvázolja a törökség kultúrtörténetének főbb vonásait. Rangos alkotásai közé tartozott A török faj ethnológiai és ethnografiai tekintetben c. műve is (Budapest, 1885), amely részletes áttekintést ad a törökségről, annak múltjáról és jelenéről. Vámbéry a maga korában rendelkezésre álló ismereteket olvasztotta össze hasznos szintézissé. Mint turkológiai kézikönyv sokáig töltött be fontos szerepet. A gyorsan fejlődő részkutatások folytán adatai és megállapításai természetesen fokozatosan elvesztették jelentőségüket. A szintézisre való vállalkozás érdemét a legjobban talán az szemlélteti, hogy hasonló jellegű mű csak a mi századunk ötvenes éveinek végén látott napvilágot.
Vámbéry oszmanisztikai érdeklődéséről a nyelvemlékek kapcsán már tettünk említést. Fontos azonban szólni arról is, hogy az oszmán-török irodalmi nyelvet, hatalmas irodalmi hagyatékát, s a magyar múlt kutatói számára való jelentőségét kitűnően ismerő Vámbéry melegen ápolta e vonatkozásokat is. Több dolgozatában híva fel a figyelmet értékes magyar vonatkozású forrásokra, s része volt abban is, hogy Szilágyi Dániel páratlan értékű török kézirat gyűjteménye Isztambulból a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárába kerüljön. Nem kétséges, hogy mindez pozitív hatással volt a magyar turkológia történeti érdeklődésű kutatásainak kibontakozására.
Az Oszmán Birodalom akkori jelenének problémái, politikai és kulturális kérdések egyaránt, fontos szféráját képezték esszéírói és publicisztikai tevékenységének. Erről azonban egy másik fejezetben szeretnénk megemlékezni.
