A KORAI MAGYAR–TÖRÖK NYELVI ÉS TÖRTÉNETI KAPCSOLATOK KÉRDÉSEI VÁMBÉRY MUNKÁSSÁGÁBAN
A KORAI MAGYAR–TÖRÖK NYELVI ÉS TÖRTÉNETI KAPCSOLATOK KÉRDÉSEI VÁMBÉRY MUNKÁSSÁGÁBAN
Ez volt az a terület, ahol Vámbéry a legtöbb szelet vetette, s ahol a legtöbb vihart is aratta.
A magyarság eredetének és a magyar nyelv rokonságának kérdései Vámbéry munkásságában kezdettől fogva különleges szerepet játszottak. Ilyen irányú érdeklődésének kialakulásához a magyar tudomány akkori képviselőitől nem kevés indítékot kapott, s az is természetes volt, hogy ugyanazok a tudósok nem kis várakozással tekintettek magyar ős- és nyelvtörténeti vonatkozású turkológiai kutatásainak eredményei elé.
Vámbéry keleti útjainak célkitűzéseit is e gondolatok jegyében fogalmazta meg. Igaz, hogy ezek korántsem vezettek olyan kézzelfogható eredményekhez, mint Reguly Antal finnugor gyűjtései. Közvetett módon mégis hozzájárultak Vámbéry anyagismeretének kiszélesüléséhez. Így később sem alaptalanul hozta kapcsolatba keleti utazásait nyelvrokonsági-őstörténeti kutatásaival.
Vámbéry közép-ázsiai utazását megelőzően a magyar nyelv eredetének ügyében a finnugor nyelvészek még nem mondták ki a döntő szót. A nyelvrokonítás legjelesebb képviselői is a magyar nyelv „közbülső állásáról” beszéltek, sőt úgy vélték, hogy az a török nyelvekhez áll közelebb.
A kutatásokban való fordulat éppen Vámbéry Közép-Ázsiából való visszatérése körül bontakozott ki. A magyarországi finnugor nyelvtudomány hivatott mesterei kiterjedt nyelvi anyag beható vizsgálata után egybehangzóan a magyar nyelv finnugor rokonsága mellett törtek lándzsát, nyelvünk török elemeit pedig későbbi nyelvi hatás termékének, azaz jövevényszavaknak minősítették.
Vámbéry, jóllehet közép-ázsiai utazását követő külföldi szereplése és irodalmi munkássága erejét jó ideig lekötötte, hű maradt a magyar-török nyelvi és történeti vonatkozások kutatásához. De – s ez volt a bajok eredendő forrása – főleg érzelmi alapokról kiindulva, hű maradt meghaladott elképzelésekhez is. Nem látta be, hogy a finnugor nyelvészeket tudományos anyaguk kiszélesülése és módszereik tökéletesedése vezette új ítéletekhez.
Már egy 1866-ban megtartott akadémiai előadásban is szemrehányóan szólt arról, hogy a finnugor nyelvészek a magyar nyelvnek a török-tatárhoz való viszonyát „kicsinylik”. Majd 1870-ben terjedelmes tanulmányt szentelt e problémakörnek, amely egy nagy tudományos vita kezdetét jelentette.
E tanulmányában elfogadja ugyan a magyar nyelv finnugoreredetének gondolatát, s jómaga is hajlandó a török elemeket a „másodlagos rokonság”, azaz a jövevényszavak szintjére helyezni, szóegyeztetéseinek célkitűzése és gyakorlata azonban már annak az érzelmi mozzanatoktól determinált gondolatnak van alárendelve, hogy „a magyar nyelv eredetében ugor, de a nemzet későbbi érintkezése és történeti átalakulásánál fogva egyformán ugor és török jellemű”. (Nyelvtudományi Közlemények 1870. 120.). Az ennek bizonyítására összeállított szópárhuzamokkal Vámbéry elsősorban e szóréteg nagyságrendjét és így a nyelvi érintkezés mélységét akarta bizonyítani. A metódust e célnak rendelte alá.
A magyarországi finnugor nyelvtudomány hivatott mestere, Budenz József, aki Vámbéry tanulmányának bírálatára vállalkozott, könnyűszerrel mutatott rá a módszerbeli gyengékre és következetlenségekre. A szakavatott megrostálás után a szóegyeztetések anyaga valamivel többre, mint egyharmadára zsugorodott.
Vámbéry vállalkozása a magyar-török nyelvi egyezések tételes összeállítására mégsem volt haszontalan. A helyesnek ítélt megfelelések szilárd kiindulópontot jelentettek a későbbi kutatás számára. Az ő érdeme volt az is, hogy nyelvi dokumentációjával rámutatott a török nyelvek emlékanyagának és nyelvjárásainak e kutatásokban való jelentőségére.
Vámbéry a magyar-török nyelvi kapcsolatok kérdéseihez elsősorban érzelmi alapon közeledett. Soha nem látta be, hogy az igazi tudományos feladat nem a török nyelvi elemek vélt felértékelésében, hanem a reális nyelvtörténeti keretbe való begyázásában rejlik. A magyar és a török nyelvtudománynak elsősorban ezzel tett volna nagy szolgálatokat.
Vámbéry egy 1882-ben megjelent művében (A magyar eredete. Ethnologiai tanulmány) még határozottabban tört lándzsát elképzelései mellett. E monográfiájában a nyelvi rokonság kérdése egy szélesebb etnikai-kulturtörténeti keretben kerül tárgyalásra, s ez a háttér éppen elméletét hivatott támogatni. Ennek kifejtése során pedig tudományos offenzívába kezd a finnugor nyelvészek ellen. Budenz magyar-ugor szóegyeztetéseit szigorúan megbírálja, azok nagy részét elveti; abból az állításból indulva ki, hogy a magyar nyelv szókincsének mintegy kétharmad része török alapon magyarázható, úgy véli, hogy a magyar szókincset közelebbi szálak fűzik a török, mint a finnugor nyelvekhez. Az egymást megtámogató helyzetbe állított nyelvészeti, őstörténeti stb. érvek nyomán magától értetődően a magyarság török eredete mellett tör lándzsát.
A Vámbéry könyve nyomán kirobbanó vita, amely az ugortörök háború neve alatt vonult be a magyar tudomány történetébe, hullámaival a közvéleményt is elérte. A kérdés kapcsán a nem tudományos sajtó is csatasorba állt. A finnugor tábor, elsősorban Budenz József és Hunfalvy Pál szakavatott írásaival, a tudomány frontján elsöprő győzelmet aratott. Vámbéry „turáni” gondolatai azonban még hosszú ideig elevenen éltek a közvéleményben.
Vámbérynek az ugor-török háborút kirobbantó monográfiáját további magyar őstörténeti tanulmányok követték. Ezek szervesen kapcsolódtak Vámbéry török vonatkozású kulturtörténeti, ill. őstörténeti munkáihoz. Híven jelezték azt a fordulatot, amely Vámbéry tudományos érdeklődésében a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján bekövetkezett.
1895-ben jelent meg A magyarság keletkezése és gyarapodása című műve, amelynek megírására Vámbéryt a millennium is ihlette. E munkája számos ponton korábbi nézeteinek jelentős módosulásáról tanúskodik. A viták harci zajának elcsendesedése után Vámbéry a magyar nyelv és etnikum kialakulásának számos kérdésében ellenfelei álláspontját tette magáévá. Nem egy ponton azonban ismét merész újításokkal hozakodott elő. A könyv egyik alapgondolata az volt, hogy a sajátos magyar keverék-etnikum már a honfoglalást megelőzően kialakult a Kárpát-medencében. Ez mind a tudományos körökben, mind pedig a közvéleményben élénk visszatetszésre talált. Ellentmondásban volt ez Vámbéry korábbi elméleteivel és a történeti tényekkel egyaránt. Az adott pillanatban pedig a legkevésbé hízelgett a nemzeti önérzetnek. A hűvös fogadtatás miatt Vámbéry jó időre el is fordult az őstörténeti kutatásoktól. Utolsó monográfiája, amelyet e kérdésnek szentelt (A magyarság bölcsőjénél. A magyar–török rokonság kezdete és fejlődése. Budapest, 1914.) már csak halála után látott napvilágot.
Vámbéry magyar őstörténeti kutatásai, a korai magyar–török érintkezések kapcsán való munkálkodásai a sok tévedés és zsákutca ellenére sem voltak haszontalanok. A téves elméletek a kritika kihívásával hozzájárultak a kérdések egyértelmű tisztázásához. Ezen túl azonban Vámbéry tanulmányai sok esetben a tényanyag hasznos összefoglalását jelentették, amelynek megrostálásához számos ponton jómaga is érdemben és maradandó értékkel járult hozzá.
