MUNKÁSSÁGA
MUNKÁSSÁGA
A kémiai analitika kiváltképpen olyan tudomány, ahol a nagy dolog sok kis részmunkából áll össze. Fel lehet találni ugyan egy új elven alapuló módszert, mint mondjuk a permanganometriás titrálást vagy a polarográfiát, de ezt hasznosítani csak úgy lehet, ha esetenként kipróbálják egy-egy anyag, ion vagy vegyület meghatározására, ha esetenként megállapítják azokat a legkedvezőbb körülményeket, melyek betartása mellett a reakció mennyiségi vagy legalábbis optimális, ha megvizsgálják a lehetséges idegen kísérők hatását, hogy zavarják-e jelenlétükkel a meghatározást, s ha igen, menynyiben, és milyen módon lehet e hatást kiküszöbölni. Szóval mindent aprólékos pepecsmunkával kell mindenütt tisztázni. A tankönyvek elegáns, általános elvei a táblán és a vizsgán mutatósak ugyan, de a gyakorlat ezer paramétere annyiféle még kiismerhetetlen hatást fejt ki rájuk, hogy végtére ma sem marad más hátra, mint experimentális úton, fáradságosan tisztázni, hogy adott körülmények között egy metodika hogyan s miként alkalmazható. A kémiai analitika nem tartozik a mutatós tudományok közé; szorgalmas aprómunkával lehet benne elegáns testvéreihez képest csak kevesebbre méltányolt babért elérni. A testvérek, a kémia más ágai szívesen degradálják segédtudományukká. Annyiban igazuk van, hogy az analitika nélkülözhetetlen segédjük vagy inkább segítőjük. Analitika nélkül a kémia egyetlen ága sem tud létezni, de analitika létezett már, amikor a kémia egyetlen más ága sem volt még. Analitika nélkül más természettudományok is nehezen tudnak fejlődni, s az ipar számára szintén nélkülözhetetlen. Nemcsak a vegyipar, hanem minden iparág számára. Nem lehet el manapság a kémiai analitika segítsége nélkül az orvosi diagnosztika sem, a mezőgazdaság sem, még az igazságszolgáltatás és bűnüldözés sem.
Az analitikát tehát semmiképpen nem lehet a tiszta tudomány, a megismerés kedvéért művelni és fejleszteni. Minden sikeres új módszer a legkülönbözőbb területeken nyerhet gyorsan gyakorlati alkalmazást. Ma már elég ritka a világon a mindennapi élet ezer gyakorlati problémájától teljesen elzártan dolgozó egyetemi analitikai intézet, de a múlt században még volt olyan, amelyik ezt az elzárkózottságot megjátszhatta. De a kidolgozott módszerek akkor is valamilyen célt szolgáltak, s a cél a gyakorlattól ritkán volt elvonatkoztatható.
Winkler módszerei is ezer gyakorlati alkalmazást találtak; bár kidolgozójukat lehet, hogy csak az önmaga által felvetett probléma elegáns megoldása sarkallta.
Ezenbelül a pontosság izgatta. Módszerei közül néhány utolérhetetlen pontosságával tűnik ki. Az utolérhetetlen jelző átvitt, de néha bizony szó szerinti értelemben értendő.
Winkler például Száhlender Lajos munkatársával egy új vízkeménység-meghatározási módszert dolgozott ki. Száhlendert idézem a továbbiakban: „Mint ahogy az mindég megismétlődik, abban az esetben is az előkísérletek gyönyörűen sikerültek, a tulajdonképpeni kísérleteknél azonban nehézségek, akadályok merültek fel. Winkler azonban annyira meg volt győződve elméleti elgondolásának helyességéről, hogy nem nyugodott bele a balsikerekbe, hanem újabb és újabb változtatásokat eszközölve az eljáráson, végül is megoldottnak látta a problémát. Ebben az időben mellé voltam beosztva, s így az eljárást voltaképpen velem dolgoztatta ki. Ő volt az ész, én csak a kéz. A kéznek azonban sokat kellett dolgoznia: rengeteg kísérletet végeztünk, mintegy 2000-szer ismételtem meg ugyanazt a kísérletet, megvizsgálva minden lehető és lehetetlen vizet, 1/10 foknyi pontosságon belül állapítva meg keménységi fokukat. A vízvezetéki vizet vizsgálva, a laboratóriumból ki sem mozdulva, megmondtuk milyen magas a Duna vízállása, egy csomó ásványvízre megmondtuk, hibás a címkén feltüntetett kalcium- és magnéziumtartalmuk, s kiderült, hogy nekünk van igazunk. Párhuzamos kísérleteket végeztetve, más intézetekben, más módszerekkel mindig a mi eljárásunk fölényessége derült ki.
Ily előzmények után Winkler publikálta eljárását, egyidejűleg magyarul és németül. A közleménynek különös visszhangja támadt. Mint mikor darázsfészekbe nyúl az ember, olyan nyüzsgés támadt. Közlemények jelentek meg német folyóiratokban magyar szerzőktől, éles kritikát gyakorolva a módszerről.
E kísérleti adatokkal alátámasztott közlemények szerint az eredmények ingadozók, pontatlanok, az eljárás használhatatlan. Ugyanilyen vélemény hangzott el több oldalról az eljárásról a Természettudományi Társulat kémiai szakosztálya egyik ülésén is. Winkler igazának tudatában kitartott álláspontja, vagyis eljárásának helyessége mellett, felajánlva bárminemű ellenőrző bizonyítást. Az ügy kezdett érdekessé válni.
Egy, a kérdés eldöntésére baráti körből alakult bizottság egyrészt velünk is végeztetett, másrészt maga is végzett kísérleteket. Az ítélet ilyenféleképpen szólott: Tekintve, hogy a Winkler-féle eljárással percen belül és pontosabban lehet a vízkeménységet meghatározni, mint a súlyanalízissel, mi napokig tart, Winkler eljárása ez idő szerint a legtökéletesebb a világon. Egyetlen hátránya: a módszerben való kellő jártasságra csak 2000 előzetes kísérlettel lehet szert tenni.”
Ez egy extrém példa volt. De kétségtelen, hogy Winkler ún. speciális eljárásai a mindennapi ipar és minőségellenőrző praxis számára túlságosan munka- és időigényesek. Kissé mindig is azok voltak, a mai rohanó korban pedig még inkább azok. Gyors műszeres, lehetőleg automatikus módszereké már a jelen is, még inkább a jövő! De az abszolút műszeres analitikai módszert még nem találták fel! Valami összehasonlító alap, valamihez való viszonyítás, kalibrálás minden modern módszernél szükséges. Még ha csak egyszer kell is elvégezni, de el kell végezni. Méghozzá a lehető legnagyobb pontossággal kell a viszonyító standard összetételét, koncentrációját vagy hatóértékét meghatározni. Ilyenkor bizony a legmodernebb automatizált analitikai laboratóriumban is meg kell keresni azt a zugot, amely a XIX. század laboratóriumainak módjára van felszerelve. S elő kell venni a régi recepteket. A legjobbakat, a legpontosabbakat. Igen-igen sok esetben a Winkler Lajoséit. Mint a legmegbízhatóbbakat. Biztos, hogy ez okból még nagyon sokáig fogják módszereit használni. Ez pedig nagy szó. Hiszen az analitikában nemcsak kicsi a babér, hanem rövid életű is. Az analitika már messze van attól a kortól, amikor még „ars”, vagyis művészet volt, egyre inkább technika. A technikában pedig az iram szédítő. Így a holnapi fejlődés egyre gyorsabban lép túl a mai legkorszerűbb módszeren, eljáráson, elven is.
Mint említettem, Winkler „nehéz” főnök volt. Sokat kívánt munkában, s méghozzá úgy, hogy az teljesen az ő szokatlan éjszakázó életrendjéhez igazodjék. Hangulata szerint néha nagyon hosszan el tudott beszélgeti asszisztensével elvont bölcseleti kérdésekről, jobban mondva ő fejtette ki a kérdésről nézeteit, máskor viszont legorombította, s akár a hallgatóság előtt is a legkínosabb helyzetbe hozta. Nem is igen bírta ki egyik sem sokáig vele, s a válás tőle ritkán történt békében, nyugalomban. Winkler nem tartozott a tudatos „iskolaalapítók” közé, hiányzott az ehhez való készsége, ami törődésben, figyelemmel kísérésben, lassú, de konzekvens szakmai önállósításban áll. Az idő távlatából aztán mégis sok későbbi neves kémikus nevezte magát büszkén Winkler tanítványának. Az idő megmutatta, hogy Winkler mellett sokat lehetett tanulni, jól lehetett tanulni, s azt, hogy a tudományos munkát kitartó módon, szorgalmasan kell végezni, s az ott tanultakat, a szakmai tudást, kitűnően lehetett az életben felhasználni és kamatoztatni. Így aztán munkatársaiból sok emelkedett vezető tudományos tisztségekbe. Ez pedig egy olyan mutatószám, ami nagyon jól mutatja, hogy egy tudós mint tanár mennyit ért. E tanítványok nagy része még aktívan szolgál a magyar kémiai tudománynak. Az elhunytak közül kettőt név szerint is ki kell emelnem. Azt a kettőt, aki később katedráját is átvette, Szebellédy Lászlót és Schulek Elemért. Szebellédy 1939-től 1944-ig vezette az új nevén szervetlen és analitikai kémia elnevezésre hallgató tanszéket, miután hosszú éveket töltött asszisztensként s magántanárként Winkler mellett. A coulometriás titrálás és a kronometriás-katalitikus mennyiségi elemnyom meghatározási módszerek feltalálásával írta be nevét a modern analitika történetébe. Schulek Elemér 1944-től 1964-ig állt a tanszék élén, miután Winkler mellett dolgozott, majd az újonnan alakított Országos Közegészségügyi Intézet kémiai osztályának vezetőjeként egyik megszervezője lett a magyar gyógyszer-analitikának. A felszabadulás után a tudományos kutatás számára anyagi és erkölcsi szempontból egyaránt kitárultak a lehetőségek, s e kedvező körülmények között Schulek messzemenően kifejtette s fejleszthette az analitikai kémiának Winkler által megalapozott vonalát.
Winkler analitikai előadásait egy szépen (kéziratban) sokszorosított jegyzetből ismerjük, amely Mai Henrik és Fia kiadásában jelent meg 1904-ben, majd Ekkert László feldolgozásában 1912-ben, 1923-ban, 1928-ban újra. A jegyzetek, amelyek A qualitatív és quantitatív chemiai analysis elemei címet viselik, tartalmilag alig különböznek egymástól. Winkler közel negyedszázadon át pontosan ugyanazt adta elő. Persze ez volt az a korszak, amikor a klasszikus analitika már kialakult, a műszeres analitikai módszerek még alig terjedtek el. Inkább a fiziko-kémikus kutatásának tárgyát, semmint az analitikus elemző fegyvertárát jelentették. Nemcsak Winkler előadásaiban nem volt sok változás; a világ analitikai tanszékeinek zömében ilyen volt a tárgy tálalása. Ebben a korban éltek azok a sikeres analitika könyvszerzők, mint pl. Beckurts, Classen, Treadwell, akiknek könyvei évtizedeken keresztül egyre új kiadásokban jelentek meg, alig-alig változva, legfeljebb egy-egy új permanganometriás vagy jodometriás alkalmazással kiegészítve. Nem vethetjük Winkler szemére, hogy nem ő próbálta meg az áttörést, hogy nem próbált meg jelenségeket leírás helyett megokolni is. A fizikai kémia iránti általános, s annak hazai első reprezentánsa, volt kollégája s most, a Than-épületben társbérlője, Buchböck professzor iránt érzett speciális idegenkedése mellett nem csodálhatjuk tartózkodását. Legfeljebb beleszőtte néha előadásaiba az ironikus megjegyzést: „a szomszédban lehet, hogy ezt a magas fizikai kémia tételei szerint hallhatják…”
Jegyzete (1923) 408 oldalas. Ebből meglepően sokat, 251 oldalt foglal el az anionok és kationok Fresenius szerinti minőségi reakcióinak s kimutatásaiknak ismertetése. Tartalmaz egész rövid ismertetést a spektroszkópiáról is. Negyven oldalon tárgyalta a fontosabb szénvegyületek reakcióit. Ezt a kor analitikai könyvei gyakran elhanyagolták. Winkler elég fontosnak érezte a területet, hogy érintse. Láthatóan elsősorban a gyógyszerészképzés szükségletei vezették. Nem alkalmazott azonban gyökcsoportok szerinti osztályozást, jóllehet e területen éppen Magyarországon fejtett ki úttörő munkát Gsell János, akinek 1913-ban megjelent A szerves vegyületek minőségi és mennyiségi analízisének módszerei c. könyve világviszonylatban is az elsődleges kezdeményezések közé tartozik. A jegyzet hátralevő, nem egészen száz oldala tárgyalja az egész súly szerinti és térfogatos analízist, azt a területet, ahová Winkler tudományos működésének szinte teljes egésze esett. Ez az anyag meghökkentően szűkre szabott. Az egész jodometria például alig 12 oldal. Még meghökkentőbb, hogy tartalmilag mennyire elemi módon leíró. Nem hogy az 1923. év igényét nem elégíti ki, már 1904-ben is előbbre volt az analízis elmélete. Hozzá képest Than Károly 1895-ben megjelent A qualitatív chemiai analysis elemei c. munkája sokkal korszerűbb, hiszen abban már szerepel az oldhatósági szorzat fogalma, az indikátorok különböző átcsapását magyarázó Ostwald-elmélet, érintve van a disszociáció fogalma. Minderről Winklernél semmit sem találunk. Az elméletektől való tartózkodását, a kizárólagos empíriánál való maradását az oktatásban már kifejezetten túlzásnak vagy elmaradásnak kell a tudománytörténésznek értékelnie, aszerint, hogy ez a negatívum nála tudatos-dacos tagadó hozzáállásból vagy teljes meg nem értésből adódott.
