A KUTATÓ ÉS AZ EMBER
A KUTATÓ ÉS AZ EMBER
Winkler Lajos egy volt asszisztense írta: „Doktori disszertációmmal lassan haladva előre, panaszkodtam Winklernek, ki ezt válaszolta: »Sohasem fog elkészülni vele, mert nappal intézeti embernek nem lehet dolgozni, folyton zaklatják. De én segíthetek a dolgon, ha akarja. Megkérem Than professzort, ossza be mellém.« Ez meg is történt, és ettől kezdve az én időbeosztásom is éveken át a következő volt: déli 1-i ebéd, 2–3-ig előadás, melyen asszisztáltam neki, 3–6-ig intézeti munkák, a hallgatók revíziója, este 6 órától reggel 6 óráig kísérletezés a laboratóriumban, melyet este 8-kor fél óra vacsora, éjjel 12 órakor a Múzeum kávéházban egy kapucíner, reggel 3 órakor ugyanott ismét egy kapuciner és 1 üveg sör kettőnknek szakított meg. Lefekvés reggel körül.” Így dolgozott Winkler évtizedeken át, s ezt a tempót és időbeosztást kényszerítette munkatársaira. Érthető, hogy asszisztensei megnősülését nem nézte szívesen, s az általában harag kezdete lett. Akire haragudott, az nappali életet élhetett. A Múzeum kávéház helyett néha a Fiume, néha a Balaton szolgált a kávé elfogyasztására. Az éjszakai kísérletezések során, ha volt asszisztens, az végezte a titrálásokat vagy a súly szerinti műveleteket, Winkler mért, ő vezette apróbetűs pedáns írásával a mérési jegyzőkönyvet, és mosogatta, törölgette az edényt. Ezt az analitika egyik leggondosabban végrehajtandó műveletének tekintette, és sosem bízta laboránsra. Az analitikát nem is annyira tudománynak, inkább valamiféle művészetnek tekintette, mint a régiek, akik „ars probandi”-nak nevezték. Adottság, elhivatottság kell hozzá s végtelen türelem. Nem tartotta sokra az akkor kibontakozó műszeres eljárásokat. „Az eredmények eléréséhez bizonyos fajta felszerelés kell, mert a szabó sem lehet meg varrógép nélkül, de a legkiválóbb felszerelés sem pótolja a mögötte álló ember ügyességét és szorgalmát” – mondogatta. Mint a szép mondásokban általában, ebben is van féligazság, az ember ügyességére mindig szükség lesz. De van benne öncáfolat is. Hiszen a szabóknak nem volt mindig varrógépük; s anélkül is tudtak varrni. A varrógép már gép volt, ha úgy tetszik, műszeres eljárás.
Fantasztikus volt Winkler kézügyessége. Nem egy módszere átlagon felüli ügyességet kíván, s ez az igény egyúttal határát szabta elterjedésüknek. Módszereinek nem egyike csodálatosan pontos. Nagy gondosságot is igényel. A hétköznapi analitika többnyire nem is igényelte ezt a pontosságot, s lemondott róla a kevesebb pontosságot igénylő módszerek kedvéért. Azt hinnők ezek után, hogy abban a laboratóriumban, ahol akkora gondosságot igénylő, nagy pontosságú módszerek születtek, a legnagyobb rend uralkodott. Pedig ellenkezőleg: laboratóriumában a legnagyobb rendetlenség volt. Tenyérnyi szabad hely is alig akadt az asztalon a lombikok, poharak, eszközök, papírok, könyvek között. Ebben a rendetlenségben alkotta aprólékosan precíz módszereit. Rendetlenségét erénynek is tudta beállítani. Mert, mint annyi mindenre, erre is alkotott egy jól hangzó, kiélezett mondást: „Kétféle laboratórium van: az egyik olyan, ahol rend van, a másik olyan, ahol dolgoznak.”
Mivel legtöbb munkatársától haraggal vált meg, igaztalannak vádolták. S azzal, hogy különösképpen nem törődött munkatársaival, érdekükben nem tett semmit. De miért kellett volna tennie? Nyilván az volt a véleménye, mindenki boldoguljon munkája, szorgalma, tehetsége szerint. Az első kettőt mellette megtanulhatták, s maga mellé csak olyat vett, aki a harmadik tulajdonsággal eleve rendelkezett. Az utólagos áttekintés meg úgyis azt mutatja, hogy volt munkatársai mind nagyon is jól boldogultak, rendre befutottak. Hiszen tudták kémiai körökben, hogy aki éveket volt Winkler mellett, az nemcsak jó analitikus, hanem jó idegzetű, sok mindent kibíró munkaerő. Winkler különben is gyűlölte a protekciót. Sosem protezsált senkit, de nála sem lehetett senkit sem protezsálni. „Ki ne mondja a nevét, mert az illető máris megbukott!” – így ripakodott a lusta hallgatóknak minden időben mindig megjelenő protektoraira, mielőtt azok csak megszólalhattak volna.
Winklerrel nem lehet beszélni, Winkler bolond – ezt mondták azután róla. S ezt is akarta. Terjedjen el róla, hogy bolond. Az sokkal többet megengedhet magának, mint az, akit normálisnak tekintenek.
Egyszer egy ismerős jött laboratóriumába. Winkler tettette magát, mintha semmiképpen nem tudná, ki is az illető. „Kihez van szerencsém?” – kérdezte egyre, s hiába mondta a látogató, csak nem akart ráismerni. A látogató egyre nagyobb zavarba jött, aztán gyorsan elment. „Látja, ha most nem tettetem magam hülyének, itt ül két órát is. Pedig mennyit tudunk ennyi idő alatt dolgozni” – szólt Winkler vidáman az ott csodálkozó asszisztensének. Egy másik asszisztensének pedig nyíltan ezt mondta: „Nem is vagyok ám olyan bolond, mint amilyennek látszom, sőt egyáltalán nem vagyok bolond, csak játszom a bolondot, különben az emberek nem hagynának élni.”
Időnyerés célját szolgálta az is, hogy Winkler sosem ment telefonhoz. Lakásában nem volt telefon, intézetében is csak egyetlenegy, lent a portán. Oda pedig igazán nem lehetett lekéretni a professzort. Winklert így felhívni sem lehetett.
Az előadásokon kívül nappal keveset tartózkodott intézetében. Sokat ült kávéházban, legtöbbször egyedül, az utcára bámészkodva. Winkler az persze ráér – mondották a kollégák irigyléssel, vagy inkább megrovóan. Pedig valószínűleg ezen nappali üldögélések idején foglalkozott az agya azzal, mit tegyen az éjszaka, milyen irányba vigye folyamatban levő munkáját, hogyan fogalmazza meg eredményeiből a közlendő cikket.
S ha leszállt az éj, frissen, lelkesen vonult a laboratóriumba. Ha nem volt munkatársa, egyedül is végigdolgozta az éjszakát. Egyszer, már idős korában, csúnyán ráfizetett erre. Valamelyik módszeréhez egy 3 literes üveget rázogatott. Az összetört, s az egyik cserép átvágta bal karján az eret. Még idejében sikerült elkötni. Másnap megtartotta előadását, estére azonban belázasodott. Klinikára kellett szállítani, ahol igen kritikus napokat töltött, hajszálon függött az élete. Utána is még hosszasan kellett feküdnie. Nem engedte, hogy meglátogassák.
Élete Pesten zajlott le, főleg a laboratóriumban és a kávéházakban. Nemigen utazott el. Szabadságra sem. Egyszer állítólag elment Münchenbe, de két nap múlva itthon volt. „Mert ott esett az eső. Itt jobb az idő” – mondta.
Winklert nem szerették. Elismerték. Respektálták. Kollégái, asszisztensei és hallgatói egyaránt. De nem szerették. Ő, úgy tűnik, szintén nem szerette őket. Nem volt ritka nála az ironikus megjegyzés kollégái rovására. Tudatában volt, nagyon is tudatában volt annak, hogy saját korában, de különösen az első háború utáni korszakban ő volt a magyarországi kémiának nemzetközileg legismertebb, a húszas években talán egyedül elismert reprezentánsa.
Winkler Lajos nem volt egyéb érdeklődés nélküli szakember. Ritkán járt társaságba, különösen idősebb korában. De ha járt, sokoldalú kulturáltságával tűnt ki. Szerette a zenét is. Ifjabb korában egy saját maga szervezte vonósnégyesben csellózott. Barkácsolt is. Verseket is írt szórakozásból. Németül.
Álljon itt, e fejezet végén egy versike, melyet a 72 éves, nyugdíjba vonult kémiaprofesszor költött 1935. október 20-án a Múzeum kávéházban. Jellemző versike:
Ist schon so…
Alt zu werden ist ein Jammer
Man sitzt vergrämt in seiner Kammer
Die Jugend flirtet im Sonnenschein
Die Alten denken am Totenschrein
Man sitzt vergrämt in seiner Kammer
Die Jugend flirtet im Sonnenschein
Die Alten denken am Totenschrein
Das traurigste aber ist
Dass Tag um Tag man mehr vergisst
Man wird so wie ein Katzenpopel
Ein gottverlassener alter Trottel.
Dass Tag um Tag man mehr vergisst
Man wird so wie ein Katzenpopel
Ein gottverlassener alter Trottel.
Wie glücklich ist so mancher Junge
Mit gutgebauter Brust und Lunge
Er hat schon ohne Müh und Plage
Das Trottelsein als Schicksalgabe.
Mit gutgebauter Brust und Lunge
Er hat schon ohne Müh und Plage
Das Trottelsein als Schicksalgabe.
