BEVEZETÉS
BEVEZETÉS
A szerves kémia fejlődése a 19. században Németországban indult meg, de a szintetikus szerves kémia másutt is szerephez jutott, így Angliában, Franciaországban, Olaszországban, sőt még Oroszországban is. Hazánkban viszont a múlt században a szerves problémák iránt alig volt érdeklődés, legfeljebb a természetes szerves anyagok vizsgálatával foglalkoztak. Az elmaradásnak több oka volt, közülük az egyik, hogy a magyar kémia megteremtői: Than Károly, Ilosvay Lajos, Lengyel Béla és Wartha Vince az analitikai kémia nagymesterének, Bunsennek voltak a tanítványai, így idehaza is ezt az irányt követték, és főképpen az ásványi kincsek, ásványvizek és nyersanyagok vizsgálatával foglalkoztak.
A több évtizedes lemaradást azonban elsődlegesen az okozta, hogy nálunk nem volt szerves kutatásokat ösztönző vegyipar. Ugyanakkor például Németországban az alizarin, az azofestékek, a mesterséges indigó és a szintetikus gyógyszerek sorának előállítása bizonyította a szerves kémia fontosságát a vegyészeti ipar kifejlesztésében. A szerves kémiának az iparral való kapcsolata magyarázza azt a tényt is, hogy Magyarországon századunk első évtizedében legelőször a Műegyetemen vetődött fel önálló szerves kémiai tanszék felállítása. A József Műegyetemen Ilosvay Lajos rektor már az 1900-as tanévnyitó beszédében kérte a minisztert, hogy az „organikus chemia” külön előadásának ügyét hathatós támogatásban részesítse. A kérést szinte évente megismétlik, azzal az indokkal, hogy a szerves kémia tanszék felállítása a kialakuló vegyészi gyáripar szempontjából szükséges. A jogos igényt mindamellett költségvetési okokból csak 1913-ban elégítették ki, és az országban első önálló szerves kémiai katedrára egy ifjú tudós, a 29 éves Zemplén Géza került, aki fiatal kora ellenére a kémiai Nobel-díjas Fischer Emil professzorral közös szénhidrátkutatásai révén nemzetközileg ismert volt.
Zemplén méltónak bizonyult az előlegezett bizalomra, mert a Műegyetem szerves kémia tanszékén több mint négy évtizeden át vegyészgenerációkat nevelt vegyiparunk részére. A Zemplén-iskolából kikerült kiváló kémikusok pedig megbecsülést szereztek a magyar tudománynak. Mint professzor, tanítványainak példát mutatott a kutatómunkában nagy jelentőségű eljárásaival, új módszereivel: a cukoracetátok nátriummetilátos elszappanosításával, új cukorlebontásokkal, a róla elnevezett Zemplén féle higanyacetátos módszerrel végzett oligoszacharidok és glükozidok szintézisével, a flavonoidok és cukorformazánok területén elért eredményes vizsgálataival számos vegyület szerkezetét sikerült földeríteni és szintézisét megoldani. E kutatásaival a szénhidrátok kémiájában világhírt szerzett.
Ha azt kérdezzük, mi volt a nemzetközi sikereket elért magyar tudós nagyságának a titka, és ha vegyész módon minőségi elemzésnek vetjük alá Zemplén egyéniségét, akkor megtaláljuk benne azokat a nemes alkotóelemeket, melyek minőségi meghatározása és mennyiségi összegezése megadja a választ kérdésünkre. Mert a talált alkotórészek között szerepel rendkívüli intuitív képesség, kitartó szorgalom, erős akarat, munkabírás, nagyfokú hivatástudat és pedagógiai érzék, valamint sokoldalú érdeklődés, fogékonyság az irodalom és a művészetek irányában, hogy csak a főbbeket említsük.
Tehetsége ezen építőköveiből áll össze nagy tudósaink szellemi panteonjában emlékműve, melynek feliratául egyik közeli munkatársa, Bognár Rezső akadémikus nekrológjának (79) sorai szolgálnak: „Zemplén Géza életével és öt évtizedes tudományos munkásságával az ország határain túl is, világszerte ismertté és elismertté tette nevét és eredményeit.”
