Az utolsó évtized: a körülmények és a betegség szorításában
Az utolsó évtized: a körülmények és a betegség szorításában
Az 1945-öt követő évtized tudománytörténete tele van különböző okokból meg nem írt, föl nem tárt mozzanatokkal. Aki az ezen években aktív tudósok életművével foglalkozik, annak figyelembe kell vennie, hogy a politikai, ideológiai, gazdasági és tudománypolitikai helyzet olyan légkört és függőségi viszonyokat teremtett, amelyeknek a megértése, sőt az elképzelése sem könnyű azok számára, akik nem voltak közvetlen alakítói és/vagy elszenvedői a szóban forgó éveknek.
Zsirai Miklós számára – átmeneti remények és bizakodás, illetőleg tudományos és közéleti elismerések után – a II. világháborút követő évek súlyos gondokat, reményeiben való többrendbeli csalódást s a mindezekkel összefüggő, elhatalmasodó betegséget, tehát az alkotáshoz szükséges nyugalom megszűntét s erőinek hanyatlását hozták. Budapest ostroma idején lakhatatlanná vált tágas, szép budai kertes háza, amelynek építése nagy anyagi áldozatokkal (öröksége felhasználásával s kölcsönök fölvételével) 1939-ben fejeződött be. Házát feldúlták és kifosztották az orosz katonák. Ahogy ő írja: „szinte mindenünk megsemmisült: tönkrement a ház s benne elpusztult jóformán minden bútorunk, ruhanemünk” (idézett önéletrajzából). Családjával másfél esztendeig az egyetem Trefort utcai gyakorló gimnáziumának igazgatói lakásából átengedett másfél szobában húzta meg magát, 1945 fordulójának téli hónapjait pedig Mihályiban, rokonoknál töltötte. Híres könyvtára is súlyos károkat szenvedett, a hiányokat megközelítően sem tudta pótolni, így a korábbiakhoz képest használni sem tudta úgy, ahogy szükség lett volna rá. Házának kifosztása, könyvtárának súlyos károsodása mellett az is akadályozta munkájában, hogy gondosan kezelt irataiból, följegyzéseiből, jegyzeteiből nem is kevés eltűnt. Céduláinak egy részét a Déli-pályaudvar környékén látta viszont: a látvány kicsalta könnyeit. A háború utáni években a Zsirainak oly sokat jelentő Finnország a hivatalos Magyarország számára a nem baráti országok közé soroltatott, szó sem lehetett tehát a korábbi tudományos és személyes kapcsolattartásról. Gondolhatni, mit jelentett ez számára.
Zsirai a háború után hamarosan különböző természetű nyomásoknak volt kitéve. Elmélkedhetünk azon, hogy döntései meghozatalában mennyi szerepe volt jó szándékú, reménykedő humanista voltának, mennyi demokratikus szemléletének és mennyi a körülmények kényszerítő erejének. Bármint volt légyen is, bőven volt része csalódásokban mint meggyőződéses magyar demokratának, mint tudományáért felelősséget érző tudósnak és mint embernek egyaránt. A marrizmus megjelenésével 1949 tavaszán szeretett tudományával együtt a vádlottak padjára került, de korábbi munkásságának megtagadását ő sem vállalta (1. Kálmán Béla: Nyelvtudományi Közlemények 1971: 362–3; Lakó György: Magyar Nyelv 1991: 292). Elkeserítette, hogy a finnugrisztikát egy modernnek nevezett egyetemi reform ürügyén törölték a magyar szakosok kötelező tárgyainak sorából. A politika alakulása egy időben az egzisztenciális fenyegetettség érzését is fölkeltette benne, amikor is Rajkot, aki tanítványa volt, letartóztatták, illetőleg amikor a marrizmus idején nem tagadta meg korábbi munkásságát. Végtelenül elszomorította, hogy olyanok is köztük egy tanítványa – durván támadták a marrizmus idején, akiknek mentesítése ügyében néhány évvel korábban tevőleges részt vállalt, illetőleg akinek a családját segítette. Egy 1952-es törvény értelmében házát az államosítás veszélye fenyegette. Végül is potom áron volt kénytelen megválni attól a helytől, az otthontól, ahol legjobban érezte magát.
Mindeközben meg volt terhelve tudományos és közéleti feladatok sorával. A törékeny fizikumú, érzékeny lelkületű ember szűkebb baráti és tanítványi körben emlegette, hogy nem tudja, meddig lesz ereje a rá bízott feladatok maradéktalan elvégzésére. Már nem sokáig volt. Későbbi, végzetessé váló betegségének első jelei 1944-ben, Budapest ostromának az idején jelentkeztek. A javuláshoz teljes nyugalom kellett volna. Épp az ellenkezője következett. 1949 elején roppant össze először. Sok vívódás, lelki tusa, csalódás után – az életet mindig komolyan fogta föl – életkedvét, lendületét vesztve, meghasonlottan dolgozott, csak a kötelességtudat hajtotta. Mind gyakrabban került kórházba. A tanítványi visszaemlékezés szerint „Mikor az egyetemet államosították, akkor belső tartalma süllyedni kezdett. Fokozatosan kirugdosták Európa-hírű professzorainkat. Zsiray [Zsirai], a finnugor nyelvész, aki régi vágású egyetemi professzor volt és az egyetem dékánja, egyszerűen nem bírta elviselni, hogy az utókor az ő nevéhez köti majd azt a tényt, hogy az egyetem feladta az autonómiáját. A Hárshegyen [a Kútvölgyiben] ápolták hosszú ideig. Még visszajött, tartott néhány előadást, de tiszta roncs volt, árnyéka önmagának” (Kulics Ágnes, Tölgyesi Ágnes, … Kövek fognak kiáltani … Szerzetesvallomások. Bp., 1991. 62).
Életének utolsó hat esztendeje az egyre sűrűbben, egyre kíméletlenebbül támadó s föltartóztathatatlanul elhatalmasodó betegség mindjobban keményedő szorításában zajlott, melynek végén másfél hónapos eszméletnélküliség állt néhány világos órával. 1955. szeptember 9-én, 63. életévében hunyt el Budapesten.
