Suomi és a finn példa
Suomi és a finn példa
1. Zsirai munkáit olvasva hamar feltűnik, hogy milyen elkötelezett híve volt a finneknek és a finn tudományosságnak. Finnország, a finnség és a finn nyelvtudomány több szempontból is követendő példaként állt előtte, nagy hatással volt rá. Finnországi útjai sok élménnyel gazdagító, számos tanulsággal járó, örömteli események voltak számára. „De sokszor visszaálmodtam azt az időt!” – írta Y. Wichmann-nak ottani tartózkodására utalva (1922. IX. 17.). Hogy általános szemléletét Finnország hogyan befolyásolta, azt fontosnak tartotta megfogalmazni önéletrajzában is: „Finnországi utam nemcsak az óhajtott szaktanulmányi eredménnyel járt, hanem életfölfogásom kitisztulásához, társadalomszemléletem tudatosításához is számottevően hozzájárult. Egy egységes lelkületével megragadó, egészséges új világ tárult itt elém, amelyet főleg a frázistalanul derűlátó természetesség, a munkaerkölcs komolysága és a mélyről föltörő népi erők érvényesülésének szabadsága jellemez” (1945. VIII. 10.).
Zsirai kitűnően megtanult finnül, s Finnországban többször is megfordult. 1923-ban több hónapot töltött Suomiban, s a helsinki egyetemen finn és finnugor nyelvészeti előadásokat hallgatott. Ottani tanárai E. N. Setälä, Y. Wichmann, A. Kannisto és Y. Toivonen voltak. F. Äimä vezetésével fonetikai gyakorlatokat, kísérleteket is végzett az egyetem laboratóriumában. Jól megismerte Finnország népét, a finn nyelvtudomány helyzetét és törekvéseit. Közeli kapcsolatba került az ottani finnugor nyelvészekkel. A helsinki egyetemen ez idő tájt létesült magyar lektori állás. A helyet Wichmann Zsiraival kívánta betölteni. A megtisztelő s egyben csábító kérésre Zsirai nehéz szívvel mondott nemet Wichmann-nak írt levelében („magam vagyok kénytelen széthessegetni legszebb álmaimat”: Magyar Nyelv 1994: 243; a fő ok Eötvös-collegiumi tanári kinevezése volt).
Zsirait a nemzeti művelődés és szaktudományának a viszonya kezdettől foglalkoztatta. Finnország e tekintetben is például szolgált számára. A Finn Irodalmi Társaság centenáriumára emlékezve írta: „a mai finn kultúra azoktól az ősi népi művelődési elemektől kapta a maga egyéni színét és súlyát, amelyeket a nép- és a nyelvtudomány mentett meg az elsorvadástól és juttatott vissza a nemzeti művelődés vérkeringésébe” (Magyar Nyelv 1931: 142). A finnugor stúdiumok sanyarú hazai helyzetét szembeállította a finn példával: ott kellő erkölcsi és anyagi támogatással serény munka folyik, mi pedig „kénytelenek vagyunk lemondani mindennemű kezdeményezésről, nagyobbszabású terveink megvalósításáról” (Nyelvtudományi Közlemények 1931–34: 107). Suomiban a „finn nyelvész-nemzedék céltudatos munkamegosztással rakja az urali tudományok monumentálisnak indult épületét” (Magyar Nyelv 1924: 50), nekünk viszont „örülnünk kell, ha nagymúltú folyóiratainkat sikerül megmentenünk” (Nyelvtudományi Közlemények i. h.). Ott a művelt nagyközönség is „számtalanszor bizonyságot tett anyanyelvéhez való tudatos ragaszkodásáról s a nyelvészet eredményei iránti komoly érdeklődéséről” (Nyelvtudományi Közlemények 1941–43: 449), nálunk ezzel szemben meglepő tájékozatlanság uralkodik a nyelvrokonság kérdésében, s érezhető ellenszenv kíséri a tudományosan igazolt finnugor nyelvrokonságot, de olykor még a vele való foglalkozást is.
2. A finn példa abban is megerősítette, hogy a hivatalos kapcsolatok elmélyítésében is részt kell vállalnia. Ezt tette. 1928-ban Budapesten rendezték meg a III. finnugor közművelődési kongresszust, s ennek főtitkári tisztét Zsirai töltötte be. A hatalmas kongresszus (650 finn és 430 észt vendéggel) a függetlenné vált és hivatalosan is egymásra találó három finnugor nyelvű ország (Finn-, Észt- és Magyarország) közeledésének kiemelkedő eseménye volt. Zsirai tanítványainak a bevonásával „gondoskodott arról, hogy a hazánkba látogató finnek és észtek megbízható, lelkes kalauzok vezetésével járhassák hazánk vidékeit, s mindenütt kellő fogadtatásban, magyaros vendégszeretetben részesüljenek” (Lakó: Nelikätisesti–Négykezes 1989/4: 31). Zsirai 1937-től, megalakulásától társelnöke volt a Magyar–Finn és a Magyar–Észt Társaságnak. Ő volt általában a Magyar–Finn Társaság közgyűlési főelőadója. Előadásait mindig jó visszhang követte. A téli (szovjet–finn) háború idején (1939–40) és után előadásokat tartott s cikkeket írt a finnek mellett, és szorgalmazta a velük való szoros kapcsolattartást. Mint írta: „a testvéri kapcsolatok ápolása nem érzelmi fényűzés, hanem mindkét félnek létérdeke… A magyar–finn rokoni kapcsolatoknak nemcsak befelé, a nemzeti műveltség szerves továbbfejlesztése vonalán kell hatniok, hanem kifelé, történelmi hivatásunk, létjogosultságunk elismertetésében is érvényesülniök kell” (Kárpátmedence 1941: 364).
3. Zsirait a finn és észt nyelvészekkel – közülük többel is személyes, illetőleg levelezési kapcsolatban állt nemcsak a közös szakmai érdeklődés, hanem a kölcsönös nagyrabecsülés és a rokoni szeretet szálai is egybekötötték. Róluk szóló méltatásai, megemlékezései nemcsak remek szakmai értékelések, hanem szívből jövő emberi sorok is.
A finn nyelvnek s azon keresztül Finnországnak számos barátot, hívet szerzett emlékezetes Eötvös-collegiumi finn óráin, egyetemi előadásain, szemináriumain, de a nagyközönségnek szóló előadásokon is. De ezt tette munkáinak egy részével – gondoljunk a „Finnugor rokonságunk” finn (és észt) fejezeteire – és közéleti, művelődéspolitikusi tevékenységével is. Ahol csak tudta, elősegítette a finnekkel való kapcsolattartást, egyengette tanítványainak finn útjait. Nem túlzás azt mondanunk: lelkes finnbarát tevékenysége párját ritkító eredményességű volt.
