Mohácsi Jenő: Halotti dal
Ne vigyétek, nem hagyom!
Hadd zendüljön himnuszom,
Hol ti gyáván térdre estek!
Az enyémben e kezet.
Jaj, mivé lett, sárga kő lett,
Máskor élet volt s meleg.
Hányszor csüngtem égve rajta;
Várok most is, itt vagyok:
Mi a nagy, a titkotoldó
Rejtelmes szó, az utolsó?
Nyelveden, jaj, megfagyott.
Mért mered rám, mért mered?
Feneketlen üregedben
Nyeled még a fényt, a képet?
Hideg szemed mar meg éget!
Ne nyugodtan, ne meredten;
Én vagyok az, itt melletted!
Benned lángol minden álmom,
Minden égő hitvallásom,
Lelkemet is hő szavakban
Néked adtam, néked adtam!
Elrejtetted! Hova tetted!
Szólj egy szót csak: elfeledted?
Ne röhögj oly mozdulatlan:
Néked adtam, néked adtam!
Elrabolni az enyémet!
Lenn pihennél, földdel födve,
Mindörökre, mindörökre!
Nem bocsátlak innen! Érted!
Nem. Hisz benned, benned élek!
Megkeresem az enyémet!
Vágjátok le koponyáját,
Fölfeszitek, széjjelbontok,
Szertevájok csontra csontot,
Átkutatok sejtre sejtet,
Óh, mert egybe, egybe rejlett
Vágyam, eszmém, képem, lelkem.
Nem bocsátom, nem bocsátom,
Míg a lelkem meg nem leltem!
– – – – – – – – – – – – –
Gyilkosok ti, mit nevettek:
Hiszen engemet temettek!