Kéri Pál: Francillon
Kéri Pál: Francillon
Francillonban Dumas azt a tételt akarta igazolni, hogy a férjnek épp oly kevéssé szabad a feleségét megcsalnia, mint megfordítva. És ha elgondoljuk, hogy az ilyenforma sivár színpadi szemléltető-oktatást, a tételbizonyítást, milyen kevés művészettel, még a színpadi iparművészetnek is milyen gyalulatlan otrombaságával szokták véghezvinni mai napság, hódolattal kell meghajolnunk az öreg ifjabb Dumas előtt. Ebben a darabban van néhány alak, aki él és van néhány beszélgetés, amely – ha az új nemzeti színházban hallani lehetne és ha már hallani lehetne, lehetne meghallgatni, ahogyan beszélnek – mulatságos volna. Francillon tudvalevőleg rendkívüli nő. Dumas, az ő naivságában világfelforgatóan rendkívüli asszonynak képzelte azt a nőt, aki úgy fenyegetőzik, hogy az első senkivel visszaadja a kölcsönt a férjének. Pedig, tudjuk, hogy vannak igen kedves, mindennapi, csak kissé energikusabb és temperamentumosabb asszonyok, akik nem csak fenyegetőznek, hanem meg is teszik. Sőt ebből a helyzetből már igen mulatságos bohózatokat is csináltak. Dehát a Dumas darabja se éppen tragédia és csak a Nemzeti Színházban tetszik ilyen sűrűvérűnek, ahol a Dumas kedves és szellemes közhelyeit olyan nagy képpel mondják, mint Ibsent – igaz viszont, hogy Ibsent vígjátéknak játsszák.
Ezt a tónushibát azonban meg kell bocsátani az egy Márkus Emília kedvéért. Amilyen zavarbahozó, érthetetlen, szeszélyes hisztérikát játszik az első felvonásokban – hogy az ember szinte megérti, miért oly bosszantóan kellemetlen és ostoba férj az a Pethes –, olyan tragikus magaslatra emelkedik a harmadikban. Ez a Francillon nem csak a Dumas tételét bizonyítja, hanem ez a Francillon az asszonyok krisztusa, aki magára vette a férfiak gonoszságának és közönségességének minden kínszenvedését. Ezen a Francillonon persze már keresztül is mentek a mai házaséletbeli és családi erkölcselmélkedések, az asszonyok nemi emancipációjának szenvedélyes vitái. Ezzel a hanggal a Dumas Francillonját az elavultságtól mindig frissen tudja konzerválni.
Hogy az a Pethes milyen kínos színész, az egy esszét érdemelne! Ahogy az ember tapogni és morgolódni látta és hallotta a színpadon, amilyen furcsa viszonyt játszott a feleségéhez, arra kellett gondolni, hogy ez a házaspár talán a férjnek ama neuraszténikus fél-impotenciája folytán keletkezett állapotot és hangulatot mutatja be, amikor egyik házastárs sem tudja kielégíteni a másikat és amely, intelligens orvosok állítása szerint, a legtöbb boldogtalan házasságnak az oka. A Pethesek és Gálok rikító, fárasztó középszerűsége egyébként ismét a teljes Nemzeti-beli orgonasíp-skálában mutatkozott be.
Igazán ijesztő dolog csak egy történt: amikor egy saláta receptjét tíz percig szakadatlanul rendelvénynek nevezték. Még mindig nem értek rá a Paulay Ede fordításait lefordítani?
