Laczkó Géza: A Vígszínházban
Laczkó Géza: A Vígszínházban
Amint leültem, amint fölnéztem a páholyokra, a rózsás, kacér arcokra, a nagy kalapokra – egy pillanatig valamelyik boulevard-színházban éreztem magamat. Nagy fehér foltos fekete árnyékok jelentették az urakat. Egész párizsias.
Kár volt elfordítanom a szememet; nagyot ugrott a látásom: Ferencvárossal spékelt Lipótváros. A rosszindulatú, gúnyos, piszok-szín arcú kritikus; dagadt nyakú törzsasztal-szú; vörösre hizlalt fűszeres, akit aranylánccal abroncsoztak körül, hogy szét ne repedjen; az írói allűrökkel feltűnő újpesti tanár; a kocsismodorral tüntető ünnepelt író; irigységtől, bűnvágytól sápadt arcú, középsorsú asszony, lány – gomolygott, hullámzott zajosnak látszó, de feszélyezett parasztsággal a földszinten. Úgy ültem köztük, mint a kígyófészekbe esett mókus; mozdulni se mertem, csak a szemem forgott. Ó, országoknak parvenüje, Magyarország!
Végül is kibontakozott a gördülő, lebbenő függönyök mögül a Jacqueline tanulságos történetének színhelye. Jól ismert, kedves alakok forogtak a tőlünk idegen agy kigondolta családi tragédia középszerű örvényében. Már az öreg Carteret kijelentette, hogy „őrködik a szerelem” (bocsánat! de nem „virraszt a szerelem”!) hagyjuk a lányt magára felnevekedni, megőrzi a szíve. De ő nem őrzi meg a szívét, beleszeret Andréba; szegény érte epedő Adolphe-ot számba se veszi, kigúnyolja. No, de hát nem kívánhatja komolyan valaki, ha Andrénak hívják, hogy szeresse egy lány! Dehogy. A lány Andrét szereti, Andrénak meg Lucienne-nel van viszonya, amint ez előre sejthető.
A hámozatlan barack azért csak mégis fölcsiklandja ínyét Andrénak. Lucienne-nel szakítás, Jacqueline-nal eljegyzés. Függöny.
Néhány hónapi nászút után André belebotlik a régi szeretőbe. Jacqueline megtudja. Bosszút áll, azaz hogy mégse áll bosszút, mert a szerelem őrködik! Éljen Carteret! Éljen a köztársasági elnök! A közönséget egynegyed tizenkettőkor hazaeresztik.
Adjuk meg, hogy semmivel se jobb, vagy rosszabb egyéb közismert históriáknál. Érdeme a forma. Ezek az emberek keresztül csevegik magukat a világon mindenen. Néha szellemesen is.
Úgy van ezekkel az ember, mint a csiklandozással, addig nevet, míg érzi a rettegett dolgot; fél óra múlva mintha azt is elfelejtette volna, hogy milyen is egyáltalában a csiklandozás.
Pedig Flers és Caillavet urak bevonultak ezzel a Comédie-ba. A boulevard-léhaságot irodalommá avatták. Lelkük rajta. Ők különben jól teszik. A franciáknak már elérkezett az idejük.
Hanem mért játszanak nálunk oly jól francia léhaságot? Egyáltalában hogy merészel oly kitűnő lenni a Vígszínház?
Vad bennszülöttek mindenfelé a pálinkán kezdik beolvadásukat, besüllyedésüket a kultúrába. Mi meg francia borson. Egyre megy.
Abban az egész Vígszínházban nem volt egy fikarcnyi magyar vonás se, csak a földszinten, mint mondám. Kérem, kérem, én nem akarok kacagányt, sujtást, nemzeti színt és erkölcsöt. Felőlem lehetne akármi, csak magyar lenne. Legalább a gaz is magyar szemétből nőne ki. Minek hozunk mi ide drága pénzen francia műtrágyát?
Ők jó úton járnak, jó helyre jutottak. Ők már a dekadencián is túl vannak. Nekik joguk van erkölcstelen hecceket űzni irodalmukban. Drága magyarom! Te átveszed a XX. századot, de hol van az egész ragyogóan komoly és kacér XVII. század? A XVIII.-nak csak a felét bírod, a XIX.-ben pedig most jutottál el Théophile Gautier koráig. Rögtön utána, vagy még benne Flers és Caillavet urak a Comédie deszkáiról mindavval a számos vonatkozással, amit ez egy eset jelöl, még korai gyümölcs neked! Csak ne játszanának olyan kitűnően a Vígszínházban.
Felszív bennünket Európa, mint erős test a kelevényt. Hajlékony a jellemünk, mint a nádszál. A magyar párduc úgy gondolkozik, hogy Molnár Ferenc szájával szóljak, ő biz nem bolondult meg párducot szülni, szül tehát nyulat. Sárkány a nyugati műveltség, megbódít tüzes lehelete, beleszédülünk tüzes torkába. Közel járjuk már hozzá eszeveszett táncunkat.
És még azt mondják, hogy mai napság nem nevel a színház. Lám, belőlem is a léhaság mily épületes nemzetiszín krokodilus-könnyeket szorított ki.
