– A kerítésen, a bokrok mögül mégis csak beláthatnak – aggodalmaskodott az apa.
A lány nevetett és a vállát rángatta:
– Hadd lássanak. Csak nem kezded szégyellni magadat most, vénségedre.
A sima, sárgás bőr villogott a szabad ég alatt az erős világításban. Mély vörös színű kendő volt rádobva, ez volt minden ruhája. A sötétzöld gyeppadon végigheveredett és próbálta a pózt.
– Jó lesz így, a fejet előre?
– Igen, de kissé lejjebb a bal kart. Most nagyon erőltetett.
Az apa hátrább lépett és nézett összehúzott szemekkel. Az arca, barnára sült teli arca kipirosodott. Kis házi sipkája alól fehér hajcsomó tolakodott ki és hófehér volt a hegyesre nyírt szakáll is a piros arcon. De a szeme felvillant, tisztán, fiatalon ragyogott. Megfogta az ecsetet, leült, áttekintette a megkezdett képet és még egyszer felpillantott, halkan mondta:
Ettől megrémült. Soha nem beszélt még így a lányához.
Ili most tizenkilenc éves és tizenöt év óta minden nyarat itt töltött a csendes kertben, a gyeppadon, a fák alatt. Amíg kicsi gyerek volt, a kerítés mellett néha meg-megállt valaki és nézte gyönyörködve, hogyan áll ott az apja vászna előtt a ruhátlan apróság, türelmesen, komolyan, hivatása teljes tudatában. És ahogy nőtt, vele együtt nőttek a kert sűrű bokrai. Áthatlan szövevénnyé váltak, körülvették, eltakarták a modellt, aki soha egy pillanatig sem érzett szégyenkezést ezeken a szeánszokon. Büszke volt. Az apja, Bodó Béni, ez a korán megfehéredett daliás férfi az ő képeivel lett híressé. Egész képtárat tettek ki az Ili-képek. Csupa báj mind és mégis tüzes szabadság. Egy lélek, egy test sok-sok változatban. Amint kivillan a sötét árnyékból, amint végig ömlik rajta a tüzes nap. Előbb kerekszemű, mosolygó gyerek, azután finoman, lassan elmaradoznak a gyerek-arányok, megnyúlik az alak, a derék karcsú marad, de a csípő, a kebel megtelik, a pillák beárnyékolják a szemet. A képek megszaporodtak, híven követték a finom hajtás fejlődését.
És jön egy tél, amikor odahaza pihennek. Mire újra kiviszik a festő-állványt a fák alá, a gyerek eltűnt. Asszonnyá vált.
Második éve, hogy megtörtént ez a változás, Ili nem is vett tudomást róla. Bodót azonban ezen a nyáron egyre foglalkoztatta az a gondolat, hogy aki a szemébe mosolyog, az aranyos bőrű asszony nem a modellje, nem a felesége, nem is a szeretője. A leánya, de mégis asszony.
Elfogulttá vált. A régi tréfák elmaradoztak. Hallgatott, amíg festett és mikor befejezte napi munkáját, idegesen szólt oda:
Most pedig önkénytelenül, az akaratától függetlenül, önmagát megrémítve tört ki belőle a sóhajtás:
Ili lesütötte a szemét. Ettől a hamisítatlan asszonyi mozdulattól még kínosabb zavarba jutott Bodó. Gyorsan festeni kezdett. Egymás után rakta fel a színeket. Negyed óra múlva megnézte a munkáját és összeszorította dühében a fogát.
– Ez a te leányod? Ez egy kiérdemesült sanzonett – sziszegte magának.
Újra nekiült. Levakart egy részt, befestette újra és még kevésbé volt megelégedve vele. Az idegességtől, a dühtől reszketett. Boldogan ugrott fel, mikor valami zajt hallott a háta megett, a villához vezető kis ajtó felől.