II.
II.
Az asszonyt, Bodó feleségét a villa előtt a kis japán napernyő alatt találta Kereki, Ili vőlegénye. Elvirult, fáradt asszony, erősen rizsporos arccal. Fiatalos bő pongyolája félig betakarta a kis asztalt is, amelyen valami fantasztikusan ízléstelen hímzés körül babrált.
Kereki fanyarul elmosolyodott:
– Milyen nagy művész ez a Bodó – gondolta – mégse tudja eltéríteni a saját asszonyát az ilyen üres haszontalanságoktól.
Titokban a férfit, az apát is lenézte kissé Kereki. Ő maga gépészmérnök volt, kitűnően értette a dolgát és bizonyos híre volt már a villamos motorok birodalmában. A művészetet eléggé értette és méltányolta, de végeredményben mégis csak az volt szilárd meggyőződése, hogy minden tarka képnél szebb egy dinamókerék, és a festőket, akik minden szerkesztés, számítás nélkül csinált képekkel mernek a világ elé lépni, nem tartotta nagyon hasznos lényeknek.
A lányt nyaralás közben ismerte meg, estefelé néhányszor sétált vele, eljárt hozzájuk. Nagyon sokat voltak egyedül. Bodóéknak nem voltak pedagógiai elveik. A lány életében ez volt az első férfi. Az érzékeiken keresztül találkoztak, forró csókokat váltottak, mielőtt még beszéltek volna szerelemről. Csak a férfin múlt, hogy nem lett belőle borús dráma, vagy erősebb fajtájú flört, amelyről azonban idővel mind a két fél megfeledkezik.
A mérnök azonban az első csók-mámor után is kívánatosnak tartotta ezt a viszonyt és sietve jelentette be szándékát az öregeknél. Bodó elérzékenyülten ölelte magához, az asszony sírt és ezzel megvolt az eljegyzés.
– Kell valami állás? – kérdezte naivan az öreg piktor. – Tudod, az semmi, hogy tizenöt minisztert festettem. De három főherceg. Köztük a hatalmas Victor, aki baráti levelet írt nekem. Tudok én valamit csinálni.
– Köszönöm – mosolygott Kereki – el vagyok látva.
– No, no – buzgólkodott Bodó – azért nem fogsz éppen szerelemből házasodni. Itt ez a villa, Budapesten a kis ház, néhány részvény, meg az én képeim is fognak érni valamit.
Meleg, csendes, boldog napok voltak. A festő család még kint élt a szabadban, Kerekinek azonban hamarosan letelt a szabadsága. De sietve végezte a munkáját és hetenként kétszer-háromszor is kidöcögött vele a vicinális.
Most egyenesen a vonattól jött. Bodóné felállt, összehajtogatta a hímzést.
– Ili a kertben van. Jöjjön, megyek én is.
Az asszony nyitotta ki a kertajtót.
Az apa felugrott a munkájától és odaszaladt. Előbb a feleségétől ijedt meg, mintha félt volna, hogy észreveszi belső zavarát. Azután meglátta a férfit és izgatottan, csaknem dühösen kiáltott rá:
– Vissza, azonnal menj vissza!
A kertből sikoltás hallatszott, a lánynak, nem nagyon ijedt, inkább vidám sikoltása. Kereki tétovázva állott, nem tudta, mi történik. A lányt eltakarták a bokrok, meg az apa, aki ott állott a kis ajtónál. Az asszony megfogta a kezét és nevetve fordította háttal:
– Nem szabad odanézni.
Az öreg festő erősen, haragosan csapta be a rácsos ajtót.
– Azt hittem, már rég végeztek – mondta az asszony.
Még mindig nevetett és elárulta kissé frivol gondolatait: majd meg is unod még ezt a látványt; nem illik, de hiszen úgyis a tiéd lesz.
Kereki megértette a szótlan közlést és mélyen elpirult. A férfiak sokszor túl szemérmesek, a romlottság miatt, amelyben felnőttek és a tündöklő tisztaság miatt, amelyet az asszonytól feltétlenül megkövetelnek.
Kérdezni akart valamit, de a kertből rájuk kiáltott Ili:
– Be lehet jönni.
Még gombolgatta a bő, hosszú háziruháját és papucsokba igazította lábait. Rendetlen volt, nagy hajcsomók lógtak az arcába, az egyik karjáról felcsúszott a ruha.
Kereki még jobban elpirult, zavartan dadogott valamit köszönés formát. Homlokán nehéz izzadtságcsöppek jelentek meg.
