VII.
VII.
Senki nem tudott meg semmit a jelenetről. A szobájában Ili letörölte a könnyeit.
– Valami baj van – állapította meg – de nem tudom, hogy mi és nem tudok segíteni. Ha lehet, hallgatok.
És hallgatott. Bodón újra erőt vett a nyári nyugtalanság. A lány jól látta. Az anya nem vett észre semmit. Reggeltől estig vásárlás, rendezkedés foglalta el, eszébe sem jutott, miért hever az ura hosszú délutánokon egyedül, tétlenül a csendes, puszta műteremben. Tíz nap múlva megvolt az esküvő. Mikor, nagy sírás közben elbúcsúztak, Ili az asszony fülébe súgta:
– Vigyázz a papára. És írd meg majd nekem, hogy van.
Akkor nem tűnt fel neki ez az intés. Később visszaemlékezett rá. Egyedül maradtak. Elcsendesedett a ház, eltűntek a varrónők, a csomagok, a lázas esküvői készülődés utolsó nyomai.
– Most már öregek vagyunk – mosolygott az asszony, de a szeme nedves volt.
– Te nem vagy öreg, de én összeroppantam.
Csendesen, tompán, színtelenül mondotta ezt a férfi. A széles díványon hevert, mozdulatlanul. Üres, megtörött fényű szemekkel nézett a levegőbe. Öreg volt.
– Ilyenkor ebéd után – próbált másról beszélni az asszony – az Algír kávéházba szoktál menni. Jobb, ha társaságban vagy. Most én is szomorkodom, ez nem neked való.
– Már két hét óta nem voltam ott – felelte Bodó. – Unom őket.
– Nem vettem észre, hogy idehaza maradtál. Persze, ez az esküvő. Nem volt egy nyugodt percem.
Azután hallgattak. Mély, nyomasztó csendben elmúlt néhány nap. Bodó heverészett és bámult a semmibe. Teljes tétlenségbe merült, festő-szerszámokhoz hozzá nem nyúlt, nem ment sehová. Az asszony egy-egy félénk kérdést kockáztatott meg. Ingerült, haragos válaszokat kapott. Látta, hogy az a bizonyos állapot ez, amelyben minden faggatás, minden gyöngéd kísérlet csak fokozza a lázat, az idegek izgalmát. Hallgatott.
– A munka hiányzik neked – mondotta egyszer mégis.
– Az – felelte Bodó hangosan, haragosan és talpra ugrott. – Nem tudok dolgozni és ha éppen tudni akarod, miattad nem tudok. Készen van a kép és nincs egy arc, nincs egy alak, akihez hozzákapcsolhatnám. Te elüldözted a rendes modelljeimet, rosszakat mondtál róluk, megutáltattad őket, pedig nem volt más okod, mint a tűrhetetlen féltékenységed.
– A féltékenységre volt okom.
– Nem volt. De ez most mindegy. Hozzászoktam, hogy ne is létezzen számomra más, mint a lányom. Most az is itthagy és az öreg, tehetetlen ember mehet, amerre lát.
Csendesen szólt közbe az asszony:
– Te elfelejted, hogy engem is festettél valamikor. Addig, amíg volt valami közöd hozzám. Csak azután jöttek azok a kóbor lányok, akikkel botrányokat rendeztél.
A festő elhallgatott. Végignézte az asszonyt, a fonnyadt arcot, a széteső testet. Kereste benne a régi erőt, a kerek formákat, a szerelmest, a szeretőt, akinek emléke évek óta el is mosódott már. Visszafeküdt a széles pamlagra, lehunyta a szemét, mintha az emlékeit idézné, aztán megszólalt:
– Igazad van. Elfelejtettem.
