VI.
VI.
– Csak mellkép lesz – magyarázta a leányának –, de ezt most meg kell csinálnom, mielőtt elutazol. Meglátod, ez sikerülni fog. Három ülés alatt meglesz. Úgy látom már, olyan készen, olyan tökéletesen, hogy egyetlen vonáson sem kell gondolkodni.
– Nagyon sok a dolgom, papa – szabadkozott a lány. – Talán majd ha visszajövünk. Nem tart sokáig, hiszen tudod, hogy Ottó csak két hét szabadságot kap.
– Nem várhatok – makacskodott az öreg – ezt nem lehet halasztani. Hozzá kell kezdenem rögtön. Mire visszajössz, már az urad parancsol neked. Az pedig egy moralista – magad mondottad.
A lány szótlanul ült le a karosszékbe. Karjaival gyorsan kibújt a ruhájából, szűk, leányos ingét a válláról legombolta.
– Gyönyörű – lelkesedett Bodó.
Sokáig igazgatta, fordította a lányt és végig simított a telt, erős vállon. Izgatottan, gyorsan kezdett dolgozni. A szén keresztül-kasul hasította a vásznat, de csakhamar elcsendesedett. A keze lassabban mozgott, sokat nézett közben erősen összehúzott szemekkel, majd megállt.
– Már sötétedik is – mondotta halkan.
A lány bámult.
– Dehogy sötétedik papa. Legfeljebb egy felhő ment el a nap előtt. Még fényes délután van.
– Nem látok jól – ismételte Bodó és közelebb ment a lányhoz.
– Abba kell hagyni, papa. Majd folytatjuk holnap.
– Igen, folytatjuk.
Odahúzott egy széket a lánya mellé és leült.
– Milyen szép vagy, Ili – sóhajtott rekedt, elfojtott hangon.
Azután ráhajolt vállára és megcsókolta erősen, forrón. A lány felugrott. Remegett az egész teste. Nem tudta, mi történt vele, inkább sejtette csak, hogy ez nem apai csók, hanem férfi-csók, tisztátlan, visszataszító. Megszégyenülést, rút ütéseket érzett és összerázkódva, keserves zokogással szaladt ki a műteremből.
