LESZNAI ANNA: ŐSZI VÁLÁS
LESZNAI ANNA: ŐSZI VÁLÁS
Mikor szüret leszen Lesznán, honnan messzi
Szállhat a tekintet erdős hegyen-völgyön –
Idegenben járok félelmes gyönyörrel
Ellenséges, bűvös, varázslatos földön!
S míg lágy szeretetnek két kezétől messze
Állok én majd akkor, házak tengerében
S reám tekint ezer tátott szájú ablak,
Híves esték szállnak Zemplén-vármegyében –
Sárga aranylombok, rezgő zizegéssel
Porladnak az őszi gesztenye-fasorban –
Én sok csudát látok: tornyos csipkeházat
Szarvas, karmos szörnyek ülnek rajta sorban;
Látok hosszú utcát, vége-hossza nincsen
És félelem fog el, ha eszembe ébred
Körülöttem mennyi nyüzsgő szenvedés van, –
Mennyi éhező vágy, – rettenetes élet!
Ennyi élet között kell átmennem nékem,
Idegen lehellet csapja meg az ajkam, –
Idegen lelkeknek hullámhabja kél fel –
Ágaskodik, dagad, – áthömpölyög rajtam.
Minden ébredéstől, érintéstől félek
És most minden élet tömegében állok –
Testemhez símulnak, hajamba szövődnek,
Karomra fonódnak az életvirágok.
Nagy idegen Páris, életed nedvével
Hadd teljék el lényem minden egyes ize,
Újjaimba szálljon tapintásod kéje,
Szemembe a napod s tömegednek szine,
Zsongásod fülembe, – annál jobban halljam
Odahaza alvó napjainknak csendjét,
Puha tapintású pázsit suhogását,
Kasza után hulló kalászoknak rendjét.
Annál jobban lássam, hogy az almafákon
Piros, kerek napok himbálódznak lomhán;
Jobban lássam fecskék ijedt ivű reptét
Nap tallérhullását diófának lombján.
Messze azért menjek, haza jobban vágyjam
Ősszel azért menjek, hogy térhessek nyárban,
Szép, szép térés legyen, telve nappal, kedvvel,
Érettebb kezekkel, szentebb szeretettel,
Ha idegen fénytől káprázik még szemem –
S csengő ifjúsággal régi úton járok,
Szépen, halkan lépjek, fel sohase keltsem
Az otthoni csendes, egyhangú világot.
Szállhat a tekintet erdős hegyen-völgyön –
Idegenben járok félelmes gyönyörrel
Ellenséges, bűvös, varázslatos földön!
S míg lágy szeretetnek két kezétől messze
Állok én majd akkor, házak tengerében
S reám tekint ezer tátott szájú ablak,
Híves esték szállnak Zemplén-vármegyében –
Sárga aranylombok, rezgő zizegéssel
Porladnak az őszi gesztenye-fasorban –
Én sok csudát látok: tornyos csipkeházat
Szarvas, karmos szörnyek ülnek rajta sorban;
Látok hosszú utcát, vége-hossza nincsen
És félelem fog el, ha eszembe ébred
Körülöttem mennyi nyüzsgő szenvedés van, –
Mennyi éhező vágy, – rettenetes élet!
Ennyi élet között kell átmennem nékem,
Idegen lehellet csapja meg az ajkam, –
Idegen lelkeknek hullámhabja kél fel –
Ágaskodik, dagad, – áthömpölyög rajtam.
Minden ébredéstől, érintéstől félek
És most minden élet tömegében állok –
Testemhez símulnak, hajamba szövődnek,
Karomra fonódnak az életvirágok.
Nagy idegen Páris, életed nedvével
Hadd teljék el lényem minden egyes ize,
Újjaimba szálljon tapintásod kéje,
Szemembe a napod s tömegednek szine,
Zsongásod fülembe, – annál jobban halljam
Odahaza alvó napjainknak csendjét,
Puha tapintású pázsit suhogását,
Kasza után hulló kalászoknak rendjét.
Annál jobban lássam, hogy az almafákon
Piros, kerek napok himbálódznak lomhán;
Jobban lássam fecskék ijedt ivű reptét
Nap tallérhullását diófának lombján.
Messze azért menjek, haza jobban vágyjam
Ősszel azért menjek, hogy térhessek nyárban,
Szép, szép térés legyen, telve nappal, kedvvel,
Érettebb kezekkel, szentebb szeretettel,
Ha idegen fénytől káprázik még szemem –
S csengő ifjúsággal régi úton járok,
Szépen, halkan lépjek, fel sohase keltsem
Az otthoni csendes, egyhangú világot.
