1.
1.
Utazásaim közben hegyes vidékre jutottam. Nem tudom már biztosan, melyik évben történt és csodálatos módon azt is elfeledtem, hogy körülbelül merre. De a tájkép úgy áll előttem, mintha tegnap láttam volna. Egyfelen alacsonyabb domblánc zárta el a határt. A bájos dombok téli öltözetben voltak: sötétbarna, érdesbolyhos kosztüm és fehér prémes boák fedték kerek vállaikat. De a nap a hóprém színét gyenge sárgával bársonyozta. Késő délután volt. A nap a dombok felett lebegett, sötétnarancs színben, sugarak nélkül, simán és kopaszon, mint egy fényes futball-labda. A nagy hegyek és a dombok közt, a völgyben, hevert a falu. A tetők, mint cukros lepények, vastagon befedve; alattuk haragossárga tengeri-csöveket lóbált a szél. A tetőkről egy-egy csomó hideg hó néha nyakába zuhant a járókelőnek. Káromkodott és nevetve rázta le a gyöngyzuhanyt.
Szánom csilingelve suhant végig az utcán. A Szentháromság előtt piros arcú gyerekek hóval dobálóztak. A libaúsztatón csuszka volt. A kis hidakat fűrészpor és hamu tarkázta. A lejtőn apró szánkók csúsztak alá és billentek hanyatt. A boltos ajtaja csilingelt, a lámpa már égett benn, az emberek diskuráltak. Az udvaron több helyen hóember állt. A kicsi és ködös ablakok meleg otthonokat sejtettek. S a sok hűvös fehérség mintha a kedélyeket is megcukrozta és felfrissítette volna.
