2.
2.
A parókián, ahova betértem, meleg szoba fogadott. Együtt voltak valamennyien: a plébános, a káplán, a gazdaasszony meg a plébános húga. A plébánosra már alig emlékszem. Azt tudom, hogy pipázott és a dohányt dicsérte. A gazdaasszony okulárét viselt és egy képes folyóiratot lapozott. Mellette feküdt egy kötés harisnya. A plébános húga a válla fölé hajolt és nézte a képet. A kép egy banánfát ábrázolt. Az ágai föl és le nőttek összevissza és az önmagában szaporodó buja fa majdnem egy erdőt alkotott. Előtte egy kis félmeztelen néger fiú szürcsölte a hosszúkás gyümölcs levét. A háttérben pálmafák látszottak s hajló koronájukat magasra emelték a banánfa fölött. Oldalt egy keleti város, lapos tetőkkel és karcsú tornyokkal.
– Az ilyen képek – mondta a káplán – értéktelenek. Olyanok, mint az iskoláskönyvekben is vannak. Nincsen bennük semmi művészet. Nincsen bennük gondolat és eszmei tartalom. Képzelt ábrázolások. De manap még a képes lapok képeivel sem elégedünk meg, ha tárgyukban vagy beállításukban nincs cél és értelem. Való dolgokat mutasson a kép, életünkbe vágókra eszméltessen és új gondolatokat ébresszen lelkünkben. A század nagy küzdelmekkel teli. Kit érdekel a pálmafa és banán? Az újkeresztény művészet egyre halad és erősödik. Átveszi a hitetlen művészet fegyvereit, míg az, lélek híján, sárba fúl. A küzdelemből diadalmasan támad fel, krisztusi eszméivel, a katolicizmus.
