VI.
VI.
A kifejezhetetlent fejezi ki Ady Endre költészete. Tompa érzéseket, megrettenéseket, amelyektől elszorul a torkunk s az jakunk némán mozog, névtelen sejtelmeket, melyeknek lidérctüze hirtelen a szemünkben gyúl ki, várakozásokat: nem tudni mért? kire? kísértéseket és kísérteteket. „Közel a temetőhöz,” „Sírni, sírni, sírni,” „Az őszi lárma,” „A fekete zongora,” „Özvegy legények tánca,” „Jó Csönd herceg előtt,” „Kis, falusi ház,” „Nem jön senki” – csak úgy találomra kaptam ki ezeket – versek, melyeket lélegzetvisszafojtva lehet csak olvasnunk. Hogy éri el ezt a hatást? Baudelaire verseiben túlnyomó az alakító intelligencia: nagyszerű képekbe faragja érzéseit, művészi kézzel, művészi elgondolással. A művésziesség kedvéért sokat feláldoz érzéseinek eredetiségéből; képeinek, metaphoráinak súlyos brokátjába öltözteti s besugározza őket reflexióinak drágaköveivel. Ady közvetlenebb. Dekoratív elemei alig vannak az ő költészetének. A legegyszerűbb, a leghétköznapibb szavakkal dolgozik, de az a titokzatos erő, mely az írót költővé avatja (s amely semmiféle analysissel meg nem közelithető) a szárnyára veszi ezeket a szavakat és mélységek fölé emeli őket. „Párizsban járt az ősz” című versének két első versszakát ideírom:
Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.
Ballagtam épen a Szajna felé,
S égtek lelkemben kis rőzse dalok.
Füstösek, furcsák, búsak, biborak
Arról, hogy meghalok.
S égtek lelkemben kis rőzse dalok.
Füstösek, furcsák, búsak, biborak
Arról, hogy meghalok.
Petőfi sem irt egyszerűbbet, keresetlenebbet. Ahogy a szavak halkan egymásba omlanak, ahogy kifejezései az alaptónusból mint félreliefek kiemelkednek, ahogy elhelyezésüknél fogva halkulnak, vagy jelentőségükben fokozódnak s ahogy az egészből kijön az, amit más szavakkal elmondani nem lehet – „égtek lelkemben kis rőzse dalok, füstösek, furcsák, búsak, biborak, arról, hogy meghalok” – ebben tökéletes. Új szót, új szófűzést alig találunk nála; de hogy a szavakat egy finomabb, nuanceirozottabb jelentésükben alkalmazza, – s ily módon befogadásukra csak a legérzékenyebb emberek lelki világát teszi képessé, – hogy a szavainak úgyszólván metaphysikai jelentőséget tud adni: ebben van az ő ereje. A jelzőinek szépségeiről szeretnék még írni. Arról, hogy szinte vizionarius erővel jelentetik meg előttünk a jelzett fogalmat. Hogy újak, merészek, szépek és egyszerűek. Nemes magyarsága csak teljesebbé teszi erejét; költészete gazdag olyan fordulatokban, melyeket – a magyar nyelv mesteri kezelése szempontjából – akár Arany János írhatott volna.
A drámaiság: talán ez az ő művészetének a kulcsa. A lírája él; minden szavában, minden fordulatában érezzük ereinek meleg lüktetését. Nem epikusa az ő érzéseinek, hangulatainak. Eseményekben jeleníti meg őket, a legfinomabbakat is; miközben cselekednek, miközben valami történik velők: revalálódnak. Hideg gyémántfényű gondolatokat nem termel az ő költészete; minden gondolat valami látható küzdésnek a produktuma. (Utánzói ebből a drámaiságból éppen csak a nagybetűs szavakat lesték el.)
Kompozíciója a legbelsőbb, legrejtettebb, legművészibb kompozíció.
