GELLÉRT OSZKÁR: NEM LEHET MÁR IGY SEM
Kis szobánk hadd legyen vágykeltő, sötétes.
De ne ily hirtelen és ne így egészen…
Engedd be a napot egy vékonyka résen.
Ott künn tüzes dél van, itt benn legyen alkony,
Amitől harmatos, amitől árnyékolt
Lesz a szó az ajkon
S bucsuzó nap hint rá hintázgatva fényt…
Amitől pókmilljárd dús hálójaként
Omlik ránk az égbolt.
Szirombontó láztól lelkedig kinyiltan.
Ne ily semmitmondó sokatkérdezéssel,
Hogy azután lopva, szemlesütve nézz el.
Félig húnyt szemekkel…így nézz rám, de hosszan –
Ne türd, hogy a lelked: vén, kőszivű kalmár
Zsugorin kifosszam.
Szinarany szót adj, min nincs többé salak.
Szemeddel mondj olyat, hogy: akarjalak,
De nem, hogy: akarnál.
Nyújtsd virágsziromként, lankadtan, halódva.
Csúsztasd felém, mintha láthatatlan, másik
Kéz tolná előre… s reszketőn ha fázik,
Tüzes homlokomra odavonva lassan
Hadd, hogy melegitsem, hadd, hogy csendesitsem,
Hadd, hogy megnyugtassam.
Így… de nem, vedd vissza, kapd el a kezed!
Nem lehet: a testünk már érintkezett…
Nem lehet már így sem.