4.
4.
Ezt Molnár Ferenc meg tudta csinálni. A művészi alakítás legnemesebb formájával élt: a közvetett jellemzéssel. Előbb egyik fény villan fel, aztán a másik, aztán észrevétlenül a harmadik, a negyedik s végül – nem tudjuk, hogy jött – előttünk áll az egész ember. Azt mondja: „Lehet ám… jasszból is… gazemberből is… ember”. A felesége beszéli: „Én se tudom nézni, mert ő nem szereti, hogy nem dolgozik. Azért vert meg hétfőn.” Mikor elcsípik a rendőrök kést döf magába: „Juli… kis bogaram” mondja. És a búcsúzása. És száz ilyen vonás… meg kell nézni a darabot.
A Liliom alakjáért kénytelen volt szerző az egésznek valóságát megmásítani. Hogy a többi szereplőt is fokozott emberiességben jeleníthesse meg, kénytelen volt őket Liliommal arányba állítani: valami forma után nézni, melynek sugártörésében minden mint egymásért teremtett, egymáshoz tartozó nyilvánul meg. (Enélkül Liliom úgy hatna, mint ennek a világnak valami egzotikus hajtása.) Külvárosi utcák olajmécsesei, de mintha karácsonyfára aggatták volna őket. A külvárosi legenda nem ott kezdődik, ahol az öngyilkos Liliom előtt megjelennek az isten detektívjei, hanem mindjárt a darab első jelenetével. Nem kétséges: ilyen betlehemes egyszerűségben, majdnem tisztaságban nem játszódhatott le a hintáslegény, Liliom és Juli cselédlány drámája; az események – a reálisak és látomásszerűek – transzponálva vannak külvárosi emberek fantáziájába. Ahogy ők mesélnék egymásnak. Naivul, egyszerűen, a szerelmet, a hűséget, a reménységet és érzékenységet, az életet, a halált, de úgy, hogy színházuk tarka bábjain – szögletes mozdulataikon, rángatottságukon keresztül is – megérződjön az ember. Ez sikerült Molnár Ferencnek.
