BÁLINT ALADÁR: ENRICO BOSSI
BÁLINT ALADÁR: ENRICO BOSSI
Szavak kellenek, széles hullámokat csapó, mindeneket átölelő ezerszínű szavak, nehezek, ércesen tömörek, magvukat rejtett tüzek fűtsék, örvényük fenekén embereket csaták-mezejére kergető igazságok csirái szunnyadjanak. Szavak kellenek, olyanok, melyek egységek, egymagukban is meglévők, egymásba torlódva folyamatos értékek, nemcsak mutatótáblái a szeletekre bontott élet, cselekvés formáinak, mechanizmusának, mozgató rugóinak, hanem maga a Lényeg.
Ilyen szavak kellenek az igaz művészetről írván. Mögötte összezsugorodnak a mesterségbeli, tárgyi mozzanatok, majdnem mellékes, hogy vászon, fal, agyag, vagy papiros, vagy pedig a páni sípból monstrummá növekedett orgona esett a művész kezeügyébe, hogy szavát hallassa. Elmosódik minden a végtelen perspektívájú művészet mögött.
Felejtsük el a sípokat, az őt manuált, ne nézzük a pedált, a regisztereket, széjjelnyílnak a korhadt ajtók és öreg templomok karcsú pillérei mögött settenkedő misztériumok öveznek.
Ne nézzük a kottákat és valahonnan talán a föld gyomrából jajgatás, gyász szomorúság, keserű sírás feketesége borul reánk.
Pokol kutyái bömbölnek, szemük-szájuk lánggal-füsttel teli. Hegyek omlanak, elindulnak a tengerek.
Mindez csak idegeink játéka. Nem ajándékozhatjuk meg magunkat szűz impressziókkal. Minden hang, minden szín, forma, mozgás millió élmény, írásból, képből kölcsönvett megismerés szálaival van összekötve. Ez elöl nincs menekülés; de nem is kell hogy legyen.
Pusztítsuk ki az emlékezés kertjét, irtsuk ki érzéseinket és nem marad számunkra egyéb, mint a muzsika matematikája, felfelé vagy lefelé futó rövidebb vagy hosszabb, több vagy kevesebb hangsor összege.
Fülünk, fejünk, mellünk, hátunk megtelik muzsikával, az öles ércsípokból ömlik, zuhan a hangok egész tengere, az öt billentyűsor, a pedál hajtja, szorítja, alakítja a gigantikus harmoniatömegeket és mindezek egy ember két kezébe, lábába, idegeibe futnak össze, mindezek mögött ott a művész: Enrico Bossi.
Nem véletlenség az, hogy ami orgonára készült az nem intimus hatásokra épített filigrán csecsebecse, hanem monumentalitás.
Magas oszlopok felett ívelő boltozatok alját, közét muzsikával megtölteni egymagában csak a méreteiben és hatásaiban nagy arányú orgona bírja. Már pedig az ilyen óriás gyomrába csak nehéz táplálék való.
Kik győzik ilyen táplálékkal?
Íme előttünk a zongorának, az orgonának örökéletű mestere, maga a konstrukció, az erőscsontú, jól megtermett Bach János Sebestyén úr. Testének, erejének, tudásának, akaratának teljessége az orgona húsból vérből való muzsikájára utalta.
És mikor bámuljuk, szeretjük a késő olasz unokát, ki hatalmas ragyogó művészettel megnyitja elöttünk a végtelenség kapuit, önkéntelenül megtiszteljük vele a nagy erős öregurat is.
