I.
I.
Késő ősszel, mint rendesen – a Vénuszban, ebben a piszkos külvárosi kávéházban üldögélt Vaszerics Péter. Gyötrelmes hely volt – mint a pokol. Már éjfél lehetett. Az asztalok üresek voltak. A székek fonákul összebolygatott rendje mintegy jelezte az eltávozottak gonoszságát. Csupa elvetemült, kitagadott, megcsúfolt ember járt ide. A levegő tele volt komisz cigarettafüsttel, szennyes volt, mérgező, tűrhetetlen. A lámpák pisla fényét elnyelte, szétszaggatta a szürke sűrű atmoszféra.
Vaszerics Péter lustán elnyújtózkodott a kemény széken és oldalt a kezeit lelógatta. Idegenül, mintha nem is az övéi volnának. Hosszú, rongyos cipős lábait kinyújtotta messzire az asztalon túl és mereven elbámult a kávéscsészéje fölött. Akárha valami elfogódottság lepte volna meg. Feje a mellére lógott, hosszú száraz haja pedig mint egy ijesztő gúnyos szőr-korona övezte kemény homlokát. A nézése megtört volt és határozatlan – mint mindig.
Pár órája ült már. Lassan fölkelt azután, otrombán és ügyetlenül. Nyaka köré csavarta gyűrött kopott kendőjét s fölhúzta rongyos kis kabátját. Elindult.
