II.
II.
Az utcán már alig járt valaki. Lámpák itt-ott égtek csak. De azért tiszta volt minden. Eső utáni üdítő szellők libegtek, futkároztak a házak között. A gyalogjáró fölszáradt fehér foltjai, mint a távoli, ismeretlen boldogság apró szigetei fehéren világítottak. Vaszerics Péter kóvályogva bandukolt. Kis utcákon, szűk sikátorokon ment keresztül. Sötét árkok mellett megrezzenés nélkül haladt el. Feje ide-oda lóbálózott a nyakán. S a szemei a földre meredtek álmosan, vágyakozás nélkül.
Nem vette észre az alacsony ablakokból kiszivárgó sápadt fénysávokat és nem törődött az emberekkel, akik nyugodt álomban hevertek szerte a házakban. Nem törődött az éjszaka feketeségével, a csenddel,, s a kéményeken ülő fényes szemű baglyokkal, amelyek mozdulatlanok és félelmesek voltak. Föl se emelte a fejét. Ki volt kapcsolva: a környezetből, magányos volt, elhagyott, idegen mint egy más bolygó szülötte.
