IV.
IV.
Együtt haladtak tovább, Valeszka kissé túl erős lejtéssel magát lengetve, mint az olcsóbb utcalányok. Előre nézett a levegőbe, a nyakát hátravetette s figyelmetlenül; de azért bizonyos sima ritmusban lépegetett. Ezt a tervszerű járást, amelyben erőszakos elegancia, léhaság és elkeseredettség reprezentálódott – majomszerűen űzte. Vékony és karcsú bokája néha váratlanul meg is csuklott és elferdült.
Vaszerics Péter lustán bandukolt mellette lehorgasztott fővel, elkényszeredetten s nem bánta Valeszkát, akiről a felületes szemlélő azt hihette, hogy valami céllal megy előre. Pedig célja nem volt. Semmi célja sem volt.
Péter olykor elmaradozott, hogy kikerülje a víztócsákat, amelyek sűrűn csillantak meg a városvégi homokos járdák egyenetlen földjén. De nem mindig sikerült. És némelyikbe bele is lépett, de bosszankodás nélkül, a kimerültség és a lemondás csendes nyugalmával s bokáig vizes lett a lába.
A távoli utcasarkokon alig pislogott egy-egy szundikáló láng, s a házak helyén csak alacsony, formátlan fapalánkok meredeztek zavaros összevisszaságban, mint egy zsúfolt nehéz álom.
Valeszka valami vonzóerővel vitte előre Vaszerics Pétert, aki bár nemigen igyekezett vele lépést tartani, mégis nyomon követte. Messze voltak már. Apró kis épületek sorakoztak itt közel egymáshoz: a nyomor és a bűn melegre fűtött titkos sötét tanyái.
Valeszka szó nélkül becsöngetett egy kapun, amelynek tetején szerénytelenül és nyilvánosan rikító fényű lámpa égett.
Bementek.
