III.
III.
A sarkon befordult. Egy nőalakba ütközött. Föl se nézett. Türelmesen kikerülte és indult tovább. A nő utánaszólt:
– Péter, Péter. Végre találkozom veled… Szervusz… Éppen egy éve láttalak… Te vagy?… Nem mernék rá megesküdni… Már alig ismerlek… Ó te Péter! Te!
Vaszerics Péter megállt. Az arca hirtelenül megváltozott. Most ismerte csak meg a nővérét. Szomorúan rámosolygott gúnyos kegyetlenséggel, részvétlenül. De ez a szomorúság az arcának csak egy gesztusa volt, nem érzett semmi hasonlót.
– Milyen ráncos lett az arcod Valeszka. Csupa festék vagy gorombáskodott nyersen. Alig hiszem el, hogy a testvérem vagy. Elfelejtettelek! Hm… igen elfelejtettelek!
Valeszka, a nővér, a szép alakú lány gondatlan jókedvűséggel rázta meg a vállait s egyáltalán nem törődött azzal, amit Vaszerics Péter mondott. Elevennek, egészségesnek érezte magát az éjszaka levegőjében, bár szegény volt és beteg. Bőrtasakjából kivette erősillatú zsebkendőjét és szagolgatta. Kissé levegőbe is emelte az egyik lábát.
Péter nem igen örült a találkozásnak. Tehetetlenül állt s a zsebébe mélyesztette a kezeit, mint egy gyilkos, akinek valami váratlan esemény megzavarta az egyedüllétét. Végre megszólalt:
– Hol laktok?
– Nem messze ide – válaszolt Valeszka frissen, felszínesen. Nem messze ide, ismételte gépiesen, nem messze ide.
Néhány ember mint az árnyék elhaladt mellettük. Hallgattak.
– Dolgozol valamit? – kérdezte Valeszka. Vaszerics Péter rázta a fejét és nyögött.
– Az apád hallottam – meghalt: elgázolta a vonat. Tudod? – tette utána a lány. Péter vállat vont.
– Ő se dolgozott soha – mondta s még jobban meggörnyedt a háta. Az arcán pedig mintha újabb barázdák mélyültek volna. Felécsapott Valeszka ruhájának tömör illata mint egy fölkiáltás, árulóan, hívóan.
– Jól megy a dolgod? – kérdezte a nővértől érdeklődés nélkül, inkább már előre irigyen.
– Nem. Alig keresek valamit – mondta csendesebben Valeszka, de minden bánkódás nélkül.
