Tóth Árpád: II.
Már vár a hódoló táj; a zöld és elviselt
Kaftánú bús thuja mind furcsa dervised,
Mind mélyen hajladoz s halkan imázva mormog,
Rabnők, kiket elgyötresz s kik engedelmesek;
S te jösz, puhán s pompázón s gyűrűfényes kezed
Aranyos reflexétől a tiprott fű is csillog.
Ölsz meg mindeneket, hervadás padisáhja,
Köszöntelek e szírtről, leghívebb dervised.
S ha térdre tör hűs súlya, szólj halkan: most eredj el
S átkos, dús ajándékúl az őszi bút vigyed.