1.
Virágos kerttől, melyben éltem.
Kiléptem kedvelt ajtaján,
Akkor szakadt meg épp' az éltem.
Ősz volt, szeptember volt talán,
Hervadt, álmokba széditő.
És minden elmúlt, mint az élet.
Szédülve, reszketőn kerestem
A sok mindent, mi semmivé lett:
Én kedvelt ajtóm', vézna testem',
Bús szitkaimat, e furcsa hadat,
S fájdalmamat, mely végkép elmaradt.
Óh fájdalom, te drága mívü ékszer,
Vágyódtam rád, kerestelek, – hiába.
Nem járhat meg az ember lába.