Lengyel Menyhért: Az élő halott • Tolsztoj drámája Vajda László átdolgozásában a Magyar Színházban
Lengyel Menyhért: Az élő halott •
Tolsztoj drámája Vajda László átdolgozásában a Magyar Színházban
Tolsztoj drámája Vajda László átdolgozásában a Magyar Színházban
Hogy ezt a drámát nem Tolsztoj Nyikolajevics Leo írta? Nevetséges és elképzelhetetlen feltevés – ha jelzés nélkül maradt volna is ránk, mint némely nagyszerű festő munkája, ha itt-ott idegen kéz kontárkodott volna is bele apró igazításokat és ügyeskedéseket végezve rajta – akkor is lehetetlen volna elrejteni a szívet, mely feldobog benne, a gondolatot, mely keresztülsuhog rajta és mint legfényesebb ismertetőjelet, a mélységes, bánatos, tiszta és szent emberszeretet, melytől úgy át van itatva ez a színdarab, mint Krisztus drága vérétől Veronika kendője. És lehetséges volna, hogy emberek egymás közötti viszonyát, a Fedor Protassow szerencsétlen és szomorú házasságának furcsa történetét így érzékeltetni tudja valaki más? Egy közönséges színpadi író, aki száz oldalról motiválná a dolgot és mégsem tudna bennünket meggyőzni semmiről. Hiszen éppen az a nagyszerű ebben a színdarabban, hogy nincsen benne megcsinálva drámailag semmi, hogy az emberek csak éppen egyszerűen elmondják ügyeiket, mégis a szavuk annyira meggyőző, a történetük oly kétségbevonhatatlanul hiteles, amilyen csak akkor lehet, ha az író óriási belső átélése s hihetetlen szuggesztív ereje áll a szavak mögött. Ez a példátlan becsületesség és egy nagy egyéniség pedig lépten-nyomon keresztül sugárzik az „Élőhalott“-ban, innen van, hogy én a Fedor Protassow családi életét, feleségétől való elszakadásának történetét a legapróbb részletekig tudom – hogy ismerem a drámában sehol nem említett detail-okat, a szomorú napokat, az apró összeütközéseket, a vérmérsékletbeli differenciákat, megnevezhetetlen és lappangó ellenségeskedést, mely addig nő, míg örvényt támaszt a házastársak között.
Ez ugyanaz a hatalmas Tolsztoj, aki az „Egy házasélet története“ és az „Anna Kareniná“-ban végérvényesen tisztázta ezeket a nagyszerű dolgokat – és nézzétek, az „Élőhalott“-ban még a kitűnő analizálásra sincs szüksége, a ragyogó regénylapokra, a sok szóra és a sok részletre –, ezt a történetet két ember elszakadásának tragikus históriáját megcsinálja színpadi eszközök, sőt jóformán szavak nélkül, éppen csak avval a mágikus erővel, mely abból sugárzik, hogy ő maga ismerte az embereit és tudta, mi megy bennük végbe. Sokszor egy fáradt gesztusban benne van egy egész élet, két elhalkult mondatban minden szomorúság – így nyugszik a Tolsztoj vázlatos színdarabjában emberek érzése és sorsa. Tizenkét képben van e megírva – mint az eredeti formájában vagy négy felvonásban, ahogy a Magyar Színházban játszották, voltaképpen mindegy, a benső dolgok szilárdan és megmásíthatatlanul élnek benne s közöltetnek velünk.
Vajda László nagyon ügyesen hidalta át a dráma szakadékait – vakmerő és különös vállalkozás volt a Tolsztoj szövegéhez hozzányúlni –, Vajda tisztelettel és diszkréten végezte, dicséret és elismerés illeti érte. Ami magát a darab előadását illeti, Törs Jenő a Fedor Protassow alakjában olyan mélyre ment és olyan színtiszta, egészen belülről jövő, megható és gazdag színjátszást végzett, hogy nagyon körül kell néznünk – és nemcsak magyar színpadon –, amíg a párját találjuk. Örültünk a meleg tehetsége ilyen kibontakozásának. Gombaszögi Frida egy jelenetében egészen kitűnő volt, s Tarnay szintén teljesen készen állított lábra pár szavas szerepében egy életteljes alakot. Somló Emma nehány nagyon őszinte hanggal s igaz könnyel jött, csak éppen jelezhette a kis szerepében, hogy újra itt van, bizonyosan teli egy pompás tehetség minden képességével, melyről még sok írnivalónk lesz. Teljes szívvel tapsoltunk a Magyar Színháznak.
