Kosztolányi Dezső: Panoptikum
Az ember most üres szobában áll.
Az árnyékára bámul
És a lelkében százezer halál.
Fürtök között kacagnak a szűzek
És fojtó illatokban
Mustos pincékbe gajdol a szüret.
Az élet színe fekete s bibor
És a taposókádban
Az ember vért és erjedt bort tipor.
Üreges szemmel, fázva, félszegen
És meghalnak szüretkor,
Mert végtelen a tánc, ó végtelen.
Sárga halottra sárga mécs lobog,
S a viaszfiguránál
Zokognak a jajgató asszonyok.
A bábukat, kik járnak szerteszét
S szívd a fájdalmad mézét
És a levegő gyógyító tejét.
Légy, mint az élet cifra tánca künt
S a lelked bánatában
Az ősz mint érett aranyalma csüng.