Tersánszky Józsi Jenő: Kaffka Margit: Csendes válságok
Tersánszky Józsi Jenő: Kaffka Margit: Csendes válságok
Valami csendes zsongás maradt bennem a Kaffka Margit egy-egy novellája végén, akár a harangé az utolsó kondulás után.
Legtöbbjénél megfogott az a sajátságos érzés, mintha már átéltem volna egyszer elgondolásban. Olyanszerűen, mint ahogy álomban történik velünk valami furcsaság, s úgy vesszük tudomásul természetesnek találva, hogy már egyszer megmagyarázódott előttünk, valamikor különös, képtelen logikával.
Egy pillanatra libbent meg, alig tartottam számba venni vagy dédelgetni érdemesnek, s íme, jelentősek és kedvesek lettek a szememben.
A „Soror Annunzia” történetével voltam például így, talán egy délután impressziójának visszalibbentén, mikor a zárdabeli tanulólányokat néztem, amint párjával mendegélnek valami szürke fal előtt, s a szemük kíváncsian villog ki a világba. S a sor hátulján a felügyelő apácák, akiknek hiába kerestem a pillantását.
Vagy a második novellájával, az illatok költőjének a történetével, egy esti séta emlékétől kísértve, amikor a dunai szigeteket bámultam messze a ködben, s szerettem hinni az érzésemnek, hogy más és különösebb lehet az élet a távolban.
Ez a „szeretem hinni” jellemzi talán legjobban a Kaffka Margit művészi látását.
„A rejtett istenkép háta megett nincs semmi, semmi, s csak az el nem élt élmények jelentenek valamit” – mondja egy helyt, s ez a hangulat valamennyi történetén megérzik.
Átszivárog az alakjaiba is, és úgy tetszik, mintha az örömeik, keserűségeik nem örömök s nem keserűségek, hanem csak emlékei az örömöknek s a keserűségeknek.
Különös történetek ezek, s szinte az álomlátások igézetével jelenítődnek meg a Kaffka Margit muzsikaszerű s a régi selymekre emlékeztetőn decorummal csaknem túlterhelt írásmodorában.
Mintha finom, éleket vevő fátyolon keresztül éreznénk zsivajogni az életet, s megbékítő szomorú gyönyörűséggel vagyunk felette, mint az alkonyati órákon.
Különösen a nőszemélyei vannak Kaffka Margitnak szinte csodálatos művészettel megjelenítve. A sápad, kedves leányok, akiknek alig hozzáférhető finomságokra rezonálnak az érzékeik. „A tavaszi alkony álma” hősnőjére gondolok például, aki lehetetlenné teszi mutatványa közben az arab dervis főnököt, a társait puszta tekintetével őrjöngő eksztázisba kényszerítő hipnotizőrt.
Szinte bámulatos, mekkora művészi készséget jelent az ilyesminek megírása, s ennél a novellánál kevés jobbat olvastam magyarul.
Hanem valami fanyar tehetetlenséggel vagyok, míg ezt leírom, mert mit is írhatnék egy ilyen művészről, akinek valóban gazdagabbá lettem az észrevevéseivel – nálunk, ahol hátulgombolós dadogókat keresztelnek halhatatlanokká egy-egy könyvismertetéssel.
