V.
V.
Reggel jókor kelt az asszony. Öltözéskor észrevette, hogy két gomb hiányzik a szoknyájáról.
Nagyon megijedt, hogy a dulakodás alatt vesztette el.
Cselédje most nem volt s csak nagyjából szokott takarítani, de ma a legnagyobb gonddal sepert ki minden kis zugot s biztatta magát, hogy előkerül a két kis gombocska.
Az ura is felkelt. Olyan volt, mint máskor, a nagy ivások utáni reggeleken; álmos szemű, kedvetlen, szótalan. Lenn az udvaron már zsibongtak a korán gyűlő gyerekek. Gyönyörű, kristálytiszta júniusi reggel volt, az éjjeli köd napkeltekor eltűnt, leszállott apró gyémántszikráknak a fűszálakra.
Az asszony kirázta a porrongyot s egy percre megállott. Tele itta magát a reggeli levegővel.
– Mégis jó korán kelni – gondolta s kissé fanyar mosollyal nézett vissza a szobába, ahol erős borszag, avult füst és éjjeli alvásszag feküdt kiszellőztethetetlenül.
Aztán kiment a konyhába, hogy megcsinálja a reggelit. Míg a tej forrt, hirtelen kilépett a folyosóra és a diákszoba ajtajához ment.
Benyitott:
– Jó reggelt, úrfiak!
A diák ott ült az asztalnál s félálomból riadt fel. Úgy ült ott, mintha egész éjjel nem feküdt volna le. Az arca meg volt nyúlva. Bambán, kimerülten nézett.
Az asszony elnevette magát s anyáskodva ment hozzá suhogó lépéseivel.
– Maga mit tanul, füles?
A diák maga elé kapott s két tenyérrel eltakart valamit. Mint mikor lepkét borít le az ember, félti, hogy elszáll s félti hogy összetörik.
– Na, mi az? Mutassa!… hiszen maga egész éjjel égette a lámpát. Nagyon megköszönöm az ilyen pazarlást! Mi az?
A fiú konok arccal szegült ellene.
– Azt mondtam, hogy mutassa meg!
A diák mereven, kialudatlan arcából kieső nagy gyűrött karikás szemmel bámult rá, mintha nem volna elég neki, hogy az arcát lássa ennek az asszonynak, hanem valahová az arca mögé, a lelke mögé akarna látni.
Az asszony gyermekbátorsággal, amellyel valaki az oroszlánt is el meri taszítani a zsákmányáról, rátette a kezét a fiúéra.
– Na, hát igazán kíváncsi vagyok? Mutassa meg, Lacika!
Kérve és hízelegve nézett a fiú szemébe; a babának hízeleg így az ember, adja ide azt, amit egy ujjmozdulattal el tudunk venni tőle.
A diáknak mintha visszafolyt volna a lelke, nagy szemekkel és héroszi arccal nézett végig kétszer, háromszor egy pillanat alatt a lenézett s mégis imádott asszony arcán, aztán valami rettenetes elhatározással lépett félre. Mintha a végzetet idézte volna ezzel a mozdulattal a nő fejére.
– Szerencsétlen! – mondta magában s már szánta a boldogtalan asszonyt, aki így le van leplezve…
Az asszony megismerte a gombjait. Mind a kettő ott volt az asztalon. Szép kis fekete gomb, sűrű, finom gombkötő munka. Selyem alapon keményen feszült meg a pókhálószerű cérna csomózás.
Gúnyosan elvonta a száját, mély ránc képződött a száj sarkában.
Aztán elfordult; odanézett az ágyra. A káplán fülig betakarózva feküdt ott. Ijedten, mozdulatlan nézte a jelenetet, amit nem értett. A szeme pislogott, be volt esve s az arckifejezése nevetségesen szánalmas volt.
Gúnyosan elvonta a száját, mély ránc képződött a száj sarkában.
Aztán elfordult; odanézett az ágyra. A káplán fülig betakarózva feküdt ott. Ijedten, mozdulatlan nézte a jelenetet, amit nem értett. A szeme pislogott, be volt esve s az arckifejezése nevetségesen szánalmas volt.
– Na maga katzenjammeres vitéz! Maga hogy feküdt le?
A káplán vállat vont s kis szőke bajusza belecsüngött a szájába.
– Rosszul érzi magát! Mi?
– Igen, naccsád! – mondta üres hashangon a fiatalember, aztán mintha valami idegen hang ütötte volna meg a fülét, elkezdett gondolkozni. Az asszony tudta, mire gondol: elfordult, nevetett.
– No csak öltözzenek gyorsan és jöjjenek reggelizni.
Még egyszer rápillantott a kis sógorra s kiment.
A diák utána bámult és sok mindent nem értett. Semmit sem értett.
Elkezdett járkálni le s fel a szobában. A káplán diákos bizalmassággal szólt oda neki:
– Jó volna délig aludni.
Laci nem felelt, hozzáfogott vetkezni. Ledobta a kabátot, mellényt, az inget. Mosdani akart. Egyet gondolt, s elkezdte a malacait próbálni, dagasztani. A karja vékony volt, nem is volt megelégedve vele.
– Ha most olyan erős lennék – gondolta el –, mint a Víg Pista! Akkor most megfognám a káplánt és kiráznám belőle a szent igét!
A káplán ásított s egyúttal hangosan nevetett.
A diák elrestellte magát s fülig vörösödött.
– Becstelen gazember! – morogta. – Legalább ezer lavór vizet kén a nyakába zúdítani.
A káplán is kiugrott az ágyból, hozzáfogott öltözni.
A diák irigyen nézte a káplán hosszú alsónadrágját, amely bokáig ért s az övnél gombos volt, restellte magát, hogy neki még most is olyan van, mint a kisfiúknak, derékon madzaggal kell megkötni s rövid, mint az úszónadrág…
