VI.
VI.
Az asszony mindent kitalált. Laci hazajött, ott lelte a káplánt az ágyán, megszánta és levetkeztette. Alatta találta meg a gombokat. És most azt hiszi, hogy mindent tud.
Nem örült ennek, de nem is restelkedett túlságosan.
– Szegényke – mondta magában –, egész éjjel nem aludt…
És most is látta, hogy ott ült az asztalnál, nekikönyökölve a két gombnak…
Érezte, hogy a kis sógor nagyon, nagyon szerelmes belé s tetszett neki ez a kis diákszerelem.
Elkészítette a kakaót, bevitte az ebédlőbe s útközben a folyosón végig kiáltott:
– Urak, siessenek reggelizni!
Szaporán rendbeszedte a szobát.
Mire végzett, a férfiak is begyűltek. Legelőször jött az ura.
– Na, ezek még most is alusznak?… – Hogy az asszony nem felelt, tovább folytatta: – Hát persze, lumpoltak. No, majd mindjárt előugratom őket.
Kiment a szobából.
Az asszony egyre gúnyosan mosolygott. Már maga is észrevette a két szájvégen azt az izomfeszülést, amely olyan volt, hogy először kézzel kellett megtapintania. Azt hitte, valami súly van rátapadva.
– Haj, haj – mosolyodott el még gúnyosabban. – Ez az élet súlya, ami rám nehezedett.
Nemsokára jött az ura a káplánnal.
A káplán megint ki volt mosdva, kefélve, a bajusza nyalkán hegyeskedett, a ruhája tiszta volt, az arca rózsás, csak a pillantásán látszott, hogy nem aludta ki magát s néha ásított, de elfojtotta, mire könny gyűlt a szemébe az erőlködéstől.
– Szépen viselte magát – mondta neki az asszony s a szemébe nevetett. Közös lumpolás rokonságot teremt: bizalmasságot termeszt.
A fiatalember kissé elpirult.
– Ne haragudjon rám, nagyságos asszony!
– Micsoda!… De nagyúri asszony lett belőlem!
A káplán lesütötte a szemét s valami zavar látszott az arcán. Az asszony élesen figyelte… Visszaemlékezett volna?
– Itt egy kis papramorgó – jött nagy flaskóval a tanító. – E kell a papoknak!
Töltött három pohárkával.
– No, hadd lássuk, mit ér a diploma! Találja ki, mi ez?
A káplán fölvette a poharat, odakoccintotta az asszonyéhoz, aki szembe nézett vele, erre mind a ketten elmosolyodtak.
Megízlelte.
– Szilvórium!
– Há persze!
– Törköly!
– Na, jó is volna!
Újra megízlelte.
– Borovicska!
A tanító hatalmasat kacagott!
– Csipkepálinka! – kiáltott boldogan. – Nem ért maga, barátom, csak a bibliához!
A káplán megitta a szeszt.
– Erős – mondta s köhögött.
Leültek az asztal mellé. Jött a diák és csendesen, mint szokott, szinte odalopakodott a helyére.
Ettek, s míg a csészék ki nem örültek, senki sem szólott.
Akkor úgy tetszett, hogy nagyon okos és jó lenne, ha felállanának s ki-ki menne a dolgára…
De az asszonyt furdalta valami.
– Szép ricsaj volt itt az este… és az urához fordult:
– Maga hogy feküdt le?
A tanító elbámult. Nem emlékezett. Az asszony nevetett.
– Én, lelkem, itt hagyom az asztal alatt. Úgy feküdt, mint egy csecsemő. És mikor bejövök, már ott van az ágyban. Még a lámpa is az éjjeli szekrényen és a kezében az az utálatos lap…
– Na és olvastam? – kérdezte kíváncsian a tanító.
– Dehogy, aludt és horkolt, mint egy üteg…
– Nagyszerű! Az ember észre se vesz valamit! Barátom – fordult a káplánhoz –, az a csudálatos adományom megvan, hogy mindig le tudok feküdni az ágyba segítség nélkül. Akármilyen részeg vagyok!
– Na, ő nem! – mondta az asszony a káplánra nevetve.
– Igen, hát te hogy feküdtél le? – kérdezte a tanító, akinek egyszerre benne volt a nyelvében a tegezés.
A káplán elgondolkodott. Semmire sem emlékezett.
– Igazán úgy szégyellem magamat – mondta.
– Á, barátom! – kiáltott fel lármásan a tanító. – A disznó szégyellje magát, mert bort se iszik, mégis lefekszik a sárba! Ember nem szégyellheti! Az ember bortól fekszik le!… Az nem szégyen, amit borosan tesz valaki!
Az asszony hosszan nézett oda az urára. A felső ajkát beharapta s kellemetlen torz mozdulattal vonta le a két szájvéget. A diák mereven, feszült figyelemmel nézett rá az asztal végéről.
Az asszony rápillantott s elnevette magát.
– Lacitól kérdezze meg, mit csinált maga. Hogy nem szégyen-e? – szólt kötekedve a káplánhoz.
Mindhárman odanéztek a diákra, akinek az arcát forró vér futotta el. Még a szeme is meghomályosodott tőle.
– Ő cipelte ki – folytatta az asszony s gonoszkodva figyelt a diák arcára –, szegény Laci úgy meg volt akadva. Alig bírta. A folyosón egyszer majd elejtette. Szerencsére nekidűlt a falnak, úgy tartotta meg valahogy.
– Ahhaha! – kacagott a tanító s csak úgy leste a szót a felesége szájából. A káplán is, restelkedve bár, de roppant kíváncsian várta, mi lesz még.
– Az nagyszerű volt – folytatta az asszony –, mikor azt mondja szegény Laci, szegény! – s megsimogatta tekintetével a diák arcát –, azt mondja, hogy: Mit csináljak már vele!… Mit csináljak már vele!
A két férfi harsogva kacagott s belenéztek a diák arcába.
– De valahogy csak becipelte. Én igazán nem is tudtam segíteni neki…
– Nem is engedtem! – mondta Laci komor, fenyegető arccal.
– Persze nem engedte! De kínlódott is! Mikor végre bevonszolta a szobába, hát a káplán úr csak rádőlt, mint egy zsák és levágta magával az ágyra.
A két férfi majdnem megcsikkant. A diák elsápadt.
Az asszony sokáig nevetett.
– Alig bírt kimászni alóla – mondta, – úgy bújt ki alóla, mint a macska. Prüszkölt, fújt! Mint a macska, ha ráborul a kosár.
A tanító és a káplán sikongattak a nevetéstől. A diák lesütötte a fejét a tányérba és a késsel kapargatta a porcelánt, hogy éles, sikító hangot adott.
– Le is pattant két gomb a ruhájáról… – mondta az asszony, mikor a nevetéstől szóhoz jöhetett. – Ugye, azért öltözött át?
A diák felemelte s újra lesütötte a szemét. Az első félpillanatban valami magasztaló érzés fogta el. Azt érezte meg, hogy az asszony előtte akarta kimagyarázni magát s ez forró boldogsággal töltötte el. De amint sógornéja arcába nézett, abban olyan könnyű, olyan könnyelmű és kicsinyes vidámságot látott, hogy nem mert tovább nagyszerűségeket tenni fel róla…
– Na, hát ez nagyon jó volt – törülgette a szemét a tanító is, a káplán is. Az utóbbi egyre szívesebben nézegetett a diák arcába s végre szólani kezdett.
– Azért haragudott hát rám ma reggel! Kérem! bosszút akart állani rajtam és egy lavór vizet szeretett volna a nyakamba zúdítani.
– Hahhahahihi! – kacagott a tanító, már nem bírva magával.
A diák gőgösen, gúnyosan nézett rá.
Az asszony észrevette s melegen pillantott a szemébe, hogy a fiúban szédítő gőzzel forrt fel egyszerre a vér. Hátra dűlt a szék sarkán s hirtelen elgondolta, milyen nagyszerű lesz helyt állani az asszony szavaiért, ha az egész világ összedől is.
(Folyt. köv.)
