Szabó Dezső: Berzsenyi Dániel
Szabó Dezső: Berzsenyi Dániel
Ki tudja éltünk számtalan csapásit
Leírni? Minden óra újakat szül,
Újabb veszélyt hoz minden percenet,
Itt a mosolygás sírással vegyül,
Itt minden édes mérget rejt magába
S gigászi harcot minden nyugalom.
Leírni? Minden óra újakat szül,
Újabb veszélyt hoz minden percenet,
Itt a mosolygás sírással vegyül,
Itt minden édes mérget rejt magába
S gigászi harcot minden nyugalom.
Berzsenyi, Katona, Kemény, Madách: valami közös szomorúság, közös nagyszerűség van e négy életben. Egy faj kétségbeesett erőfeszítései az örökkévaló után. Az életük gyötrődő keresés. Argyirus királyfik, kik egész életükben keresik a formát, a kifejezést, mely valósággá tegye az életük mélyén egyszer megpillantott tündérleányt. És birkóznak egy nyelvvel, mit művészek sorozata még nem tett minden emberit kifejező finom, sokféle hangszerré.
Közülük háromnak sikerült – ha csak egyszer is – nyelvbe remekelni a belső víziónak legalább egy töredékét. A negyedik: Kemény – lehull pályáján, mielőtt megszületne az a remek, minek sejtelme fel-felcsillan elszórt mesteri vonásokban.
Mindeniküknél sok a törmelék: az elnagyolt darabok, félrecsuklott vésővonások. És ez a sok tökéletlenség beszéli el, hogy itt egy vérre, gerincre, életre menő küzdelemről van szó. Az arc nyugodt, a büszke ajak nem beszél el semmit ebből a belső harcból. Mert az ember igen férfi, a művész igen arisztokrata ahhoz, hogy látványossággá tegye belsejét.
Az a fátum, mely annyiszor kilopta az alkalmas szót az idea alól, mely annyiszor félreütötte a remekbe induló vonást; magyar fátum volt. Ezt a végzetet töri meg Vörösmarty Mihály. Ő a magyar mese szerencsés legkisebbik királyfia. Ez a csodálatosan sokféle lélek Nyugat gazdag esőjében dús vegetációvá terem minden szépet, mire a magyar psziché képes. A volt magyar irodalom elsősorban: Vörösmarty. A magyar nyelv – sub specie aeternitatis – Vörösmarty nyelve. De előbb Berzsenyinek kellett lennie.
