6.
Amikoron Hunyadit lantján hírdette s az Árpád
Vére dicsőségét magyarul harsogta közöttünk.
Óh, te hevítsd lelkét, hangját régolta sóhajtjuk.
Vidd el karjaidon lobogó fáklyákkal az elzárt
Régi sötétségnek titkos küszöbére, atyáink
Szentelt hamvaihoz, te fedezd fel előtte hazánknak
Hajdani héróit etc.
Úgy tetszik, elhúnyt párducos őseink
Támadtanak fel hamvaikból
Véreiket fedező karokkal.
Erdély kegyetlen székelyi, a fene
Hajduk, az áldott tér mezőkben
Megfeketült horgos kunokkal etc.
Az élet első gerjedelmeit,
Nem érzi többé csókjaid hevét,
Sziveddel össze nem döng szive:
De már nem érzi a fájdalmat és
E földi élet számtalan veszélyit etc.
Óhajtjuk és rettegjük a halált:
Te túl vagy már s nincs kétség útadon.
A boldogoknak csendes enyhelyén,
Túl a veszélyen s földi harcokon,
S fedezze béke kedves hamvait!
Követni fogjuk őtet nemsokára;
De már követjük és útban vagyunk!
Nem vesztjük azt el, újra megtaláljuk
Csak egy kevéssé ment előbbre tőlünk.
Mint ama gyenge virág, napja lehúnyta után.
Eltűntél, de ha majd palotád márványi lehullnak
S romjaiból valaha baglyok üvöltnek alá,
Mint a büszke Csobánc szomorú düledékin az utas
A múlt bajnoki kor képzeletébe mereng:
Így merül el majdan magasabb rémletben az érző
Hamvaidon hálát, könnyeket adva, velem.